ScienceBits

A Dűne Tudománya 6. Dűnék a Dűnén

TUDOMÁNYOS? FANTASZTIKUS!

A Magyar Tudományos Akadémia támogatásának köszönhetően ez egy meghallgatható blogbejegyzés. Kattintson a lejátszógombra:



A kép alatt el is olvashatja a bejegyzést.

Az Arrakis homoksivatagának legfeltűnőbb jellegzetességei a dűnék, amelyek olyannyira nagy hatással vannak a szemlélőre, hogy egyszer még az egyébként lelketlenül gonosz Vladimir Harkonnen bárót is a következő szavakra ihletik:

„Figyeld meg alaposan, Piter, és te is, Feyd-Rautha drágám, ezeket az elragadó barázdákat a hatvanadik északi és a hetvenedik déli szélességi fok között. Nézzétek a színüket – benneteket nem édes karamellre emlékeztet? És sehol sem látni tavak, folyók vagy tengerek kékjét! Aztán itt vannak ezek a bájos sarki jégsapkák – ugye, milyen picikék? Hát össze lehet téveszteni mással ezt a helyet? Az Arrakis! Csakugyan páratlan!”

A Földön látható dűnék kutatásának úttörője egy brit katona, Ralph Bagnold volt, aki nagy szerepet játszott a második világháború észak-afrikai hadterén a sivatagi hadműveletek előkészítésében. Az ő, főként Líbiában állomásozó egységének szerencsére nem kellett a homokférgek támadásaitól tartania, de a fremenekhez hasonló gondossággal ismerték meg a sivatag jellegzetességeit és a víztakarékosság alapszabályait. Bagnold egyik fontos találmánya az autók folyamatosan párolgó hűtővizének visszanyerésére alkalmas eszköz volt. Részt vett a napóraelven működő iránytű kifejlesztésében is, amelyet a mágneses változattal ellentétben nagy acéltömegek közelében, mozgó autókon is megbízhatóan lehet használni.

Bagnold a dűnék nagyon sok sajátságát megfigyelte a természetben, majd később szélcsatornákban végzett kísérletek segítségével is igazolta ezeket. Tapasztalata szerint a homoktömegek mozgása a szél hatására a felszínhez nagyon közeli részekben történik. A homokszemcsék csak ritkán emelkednek ténylegesen a levegőbe, s a porviharoknak nem sok szerepe van a tájkép alakításában. A homoksivatagokban lévő sziklák vagy kerítésoszlopok erózióján is jól megfigyelhető, hogy a jelenég szinte kizárólag a felszínhez legközelebbi néhány centiméter magasságban okoz észrevehető változásokat.

Dűnék ott keletkeznek, ahol a talaj kicsiny egyenetlenségei miatt a homokszemcsék elkezdenek felhalmozódni. Ha a szél rendszeresen egy irányból fúj, akkor a szélnek kitett oldal általában elég tömör, míg a szélárnyékos oldal mély és laza, szinte állandó homokomlások vannak rajta. Ezért a sivatagban közlekedők vagy a dűnék közötti völgyekben, vagy a szeles oldalon haladhatnak nyugodtan, a szélárnyékos oldalon folyamatosak a nehézségek. Ezt egyszer egy fremen harcos a Dűnében a hangjában lenéző gúnnyal jegyzi meg Thufir Hawatnak:

„Idegen gondolkodás… Figyeltük, ahogy az éjjel átjöttetek a homokon. A dűnék csuszamlós oldalán mentetek. Nem jó.”

A dűnék bámulatos mintázatai a szél és a homok közötti kölcsönhatások révén alakulnak ki. A homok felhalmozódása befolyásolja a szélirányt, ami aztán kicsit máshogy építi a következő dűnéket. Az ilyen jelenségeket a láthatóan bonyolult végeredmény ellenére már nagyon egyszerű számítógépes programokkal is modellezni lehet. Ha a szélirány meglehetősen állandó, akkor jellegzetes, félhold alakú dűnék képződnek, amelyek meglepően gyorsan változtatják helyüket. Két, szezonálisan változó széltípus egymással párhuzamos, akár száz kilométernél is hosszabb lineáris homokdombokat alakít ki. Ha a szél rendszertelenül, több irányból is fúj, akkor az akár háromszáz méter magasra is megnövő csillagdűnék a leggyakoribbak.

A nagy területű, homokkal borított területeket az arab nyelvből származó szóval ergnek nevezik, ezt a szót az Arrakis lakó is használják. A Föld felszínének mintegy öt százalékát fedik dűnék, ezek nagyrészt a Szaharában, az Arab-félszigeten, a Namíb-sivatagban és Ausztráliában találhatók. Az Afrika nyugati partján fekvő Mauritánia fővárosát rendszeresen fenyegeti az a veszély, hogy a homokdűnék elöntik az utcáit. 1957-ben, még a Dűne című regény megírása előtt a hatóságok az Amerikai Egyesült Államok Oregon nevű államában is hasonlótól tartottak, erről a közelben élő Frank Herbert is sokat hallott.

A Naprendszerben még két égitesten találhatók ergek: ezek a Mars és a Szaturnusz Titán nevű holdja. A közvélekedésben élő kép ellenére a Marson nincsen sok dűne, mert kevés a homok, a felszín inkább kősivatag. Egyedül az északi pólus közelében van egy nagy, mintegy hétszázezer négyzetkilométer kiterjedésű erg, de ez a Mars felszínének alig egy százalékát jelenti csak. A szelek soha nem olyan erősek, mint a Földön, mert a légköri nyomás kisebb.

A Titán felszínének viszont legalább egyötödét dűnék borítják. Itt a légkör nyomása nagyjából annyi, mint a Földön, s a Szaturnusz gravitációs hatása miatt erős szelek is kialakulhatnak annak ellenére, hogy ez a hold nagyon messze van a Naptól. A kisebb felszíni gravitáció miatt a homokszemcsék könnyebben mozognak, s űrszondák több száz kilométer hosszú, száz métert is meghaladó magasságú dűnéket figyeltek meg rajta. Liet-Kynes planetológus minden bizonnyal sok érdekes megfigyelést tenne a Titánon.

2023.04.22.