ScienceBits

Utazás a Hold körül

KÜLÖNLEGES UTAZÁS VERNÉVEL

Az Utazás a Hold körül (Autour de la Lune) az Utazás a Holdba című regény közvetlen folytatása. Az én könyvtáramban ez a két regény egy kötetben van meg, Kilényi Mária fordítása, 1976-ban adták ki. Most a kötet végét is alaposabban megnéztem: az ott szereplő adatok szerint ezt a kiadást 59 800 példányban nyomták! Ez az én írói világomban képtelenül nagy példányszám. A Száz kémiai mítosznál komoly sikernek számított, amikor az eladott kötetek száma meghaladta a háromezret. Hatvanezer eladott példányszám után a szerzői részesedés is 18 millió forintnál több lett volna! Emiatt utánanéztem annak, hogy hány példányszámban jelentek meg azok a művek, amelyekről korábban már írtam. Az derült ki, hogy az előbb leírt szám volt a legkisebb: a Grant kapitány gyermekei ugyanebben a sorozatban jelent meg 79 800 példányban, a Hatteras kapitány az eggyel későbbi, piros borítós sorozatban már 100 000 példányban, a Nemo kapitány hátulján pedig 110 000 példány szerepel. Ha más nem, ez mutatja azt, hogy alig négy évtized alatt mennyire visszaszorult a könyvolvasás.

Visszatérve az Utazás a Hold körül regény cselekményére: a három főhős Impey Barbicane, Nicholl kapitány és Michel Ardan, vagyis ugyanazok, akik az első részben is voltak. Az utazás december 1-én este (10 óra 46 perckor) kezdődik, az ágyúgolyó december 12-én hajnalban (1 óra 17 perckor) csobban az óceánba, de csak december 29-én délelőtt talál rá a keresésére küldött hajó. A lényegi történet tehát alig több mint 10 nap alatt, egyetlen bezárt, 54 négyzetláb (vagyis 5 négyzetméter) alapterületű kabinban történik mindössze három szereplővel. Ők sem tudják különösebben befolyásolni az eseményeket, csak megfigyelik őket, és persze beszélgetnek róluk. Ebből a könyvből nagyon könnyen lehetne színdarabot csinálni, emlékeim szerint majdnem meg is felel a francia klasszicista dráma szabályainak.

Ahogy már megszokhattuk, Verne számára nem a történet elmesélése az egyetlen cél, hanem fontos az ismeretterjesztés is. Ebben a regényben ez egyrészt a holdutazással kapcsolatos tudományos számításokat jelenti, másrészt a hold Földről látható felszínének a leírását. A számszerű adat talán kevesebb, mint az első részben, de a 4. fejezetben (’Egy kis algebra’) még egy hosszú matematikai képlet is szerepel, amelynek a tartalmát Barbicane és Nicholl elég hosszasan magyarázzák Michel Ardannak.

Arról már írtam a korábbi bejegyzésemben, hogy Verne telibe találta a holdutazáshoz szükséges időt. Azt is jól írja, hogy a meghajtás nélküli ágyúgolyó egy nagy égitest gravitációs terében a kezdeti sebességgel függően hiperbola, parabola vagy ellipszis alakú pályán mozoghat, ezt a bolygók mozgását leíró Kepler-törvényekből le lehet vezetni. Más számszerű következtetések, vagy akár jelenségleírások azonban már nem ennyire pontosak. Az 1860-as években már ismertek gyakorlatilag minden fizikai törvényt, amire itt szükség van, de az ezek alapján szükséges számítások összetettek, csak számítógépekkel lehet őket elvégezni.

A regényben szerepel például a Föld apró második holdja is, aminek a gravitációs hatása miatt nem talál célba a lövedék. Ezt a gondolatot én nem mondanám ostobaságnak: a Földet megközelítő vagy esetleg ideiglenesen még körötte pályára is álló sziklák előfordulásáról ma is tudunk. Van néhány kvázi-holdnak nevezett aszteroida is, a legnagyobb közülük talán a 2016-ban felfedezett 469219 Kamo‘oalewa.

Persze az is könnyen felismerhető, mi az, ami nagyon nem felel meg a mai tudásunknak. Egy ilyen utazás alatt például végig súlytalanságnak kellene lennie, de a főhősök ezt csak akkor észlelik, amikor a Föld és a Hold gravitációja éppen kiegyenlíti egymást (ezt egyébként Lagrange-pontnak hívják). A történet során többször kinyitják az űrbe nyíló kabinablakot; ennek természetesen katasztrofális és pillanatszerű hatása lenne a valóságban.

A Hold felszínének a leírása viszont elég pontos. Ezen a blogon már írtam egyszer arról, hogy van egy Marsgömböm, de ez nincs egyedül: egy éppen akkora Holdgömb is van a polcomon. Az utóbbin viszonylag jó lehet követni azt, amikor Verne a holdbeli hegyekről vagy kráterekről ír, amelyeknek a neve sem sokat változott az elmúlt 150 évben. Már akkoriban is voltak nagy távcsövek, amelyekkel a Hold felszínének elég finom részleteit látták. Mi több, addigra már több módszert is kitaláltak arra, hogyan lehet egy holdi hegy magasságát megbecsülni. Az író láthatóan sokat olvasott a témáról, és ebből elég sokat le is írt a regényben.

A kémiai részletek is a helyén vannak. A kabin levegőjének regenerálásáról például ezt lehet olvasni:

„A Reiset-Regnault-féle oxigénfejlesztő készüléket két hónapra elegendő káliumklorát táplálta. Ez természetesen egy bizonyos méretű gázfogyasztással járt, mert a vegyszert 400°-on felüli hőmérsékleten kellett tartani. De a gázkészlet is elegendő volt. Az önműködő készülék egyébként csak némi ellenőrzést igényelt. A káliumklorát a magas hőmérsékleten átalakul klórkálivá, s a benne levő oxigén felszabadul. Mit lehet nyerni a 18 font káliumkarbonátból? 7 font oxigént: ez fedezi a lövedék utasainak mindennapos szükségletét.
De nem elég pótolni az elfogyasztott oxigént: le kell kötni a légzés által termelt szénsavat is. Nos, a lövedék belsejében a levegő már tizenkét órája telítődött ezzel a halált hozó gázzal, amely a belélegzett oxigén által a vérben végbemenő égési folyamat terméke.
Nicholl vette észre, hogy romlott a levegő. Egyszerre csak látta, hogy Diana nehezen, lihegve szedi a lélegzetet. A szénsav ugyanis, nagyobb fajsúlya következtében a lövedék fenekén gyülemlett fel - azonos jelenség észlelhető a híres Kutya-barlangban is. Szegény Diana feje lekonyult - ő hamarabb szenvedett a szénsav jelenlététől, mint a gazdái. Nicholl kapitány máris igyekezett orvosolni ezt az állapotot. Kálilúgot tartalmazó edényeket helyezett el a lövedék fenekén, s egy darabig kavargatta a vegyszert. Ez az anyag elnyeli a szénsavat, s teljesen le is köti: ezzel az eljárással a lövedékben megtisztult a levegő.”

Ennél a résznél is visszamentem Verne eredeti szövegéhez, mert a magyar fordításban szereplő ’káliumkarbonát’ (K₂CO₃) kémiailag nem értelmes. Valóban, Verne eredetileg itt is a helyes ’chlorate de potasse’, vagyis kálium-klorát (KClO₃) nevet használta. Vajon hány hasonló hiba marad észrevétlen egy ilyen műben?

A levegővel kapcsolatos érdekesség még, hogy Michel Ardan egyszer túlságosan megnyitja az oxigéncsapot; ennek a hatására elég paprikás lesz a három főhős hangulata, egyfajta részegséghez hasonlítja az író ezt az állapotot. Később ebből az ötletből egy teljes regény is született Doktor Ox teóriája címmel. Ez ugyan nem része a Különleges utazás regényfolyamnak, de alkalomadtán majd írok erről is.

2022.08.14.