ScienceBits

Grant kapitány gyermekei

KÜLÖNLEGES UTAZÁS VERNÉVEL

A Föld körbeutazása sokak képzeletét megmozgatja, ez már Verne korában is így volt. Persze az, hogy mit fogadunk el „kör”-nek egy gömb felszínén, az már valamennyire ízlés kérdése is. Ha elindulunk valahonnan pontosan kelet felé, és folyamatosan erre tartva, irányváltoztatás nélkül visszaérünk a kiindulási pontra, az alighanem sokak szerint egyfajta körbejárás. A rossz hír ezzel kapcsolatban az, hogy például a Déli Sark közvetlen közelében egy ilyen kört gyalog is meg lehet tenni akár öt percen belül, és a folyamatosan keletre tartás követelménye egyáltalán nem keltené azt a benyomást, hogy nem változtattunk irányt közben. Ugyanígy körbesétálni más pontot is lehetne a Földön. A keletin és a nyugatin kívül más irányokkal viszont nem lehetne pontosan ezt megcsinálni: az Északi Sarkról nézve például minden irány dél.

A Grant kapitány gyermekei (Les Enfants du capitaine Grant) hősei éppen egy keletre haladó kört tesznek meg a déli szélesség 37. fokán. Az egyenlítőn egy ilyen út majdnem pontosan 40000 kilométer lenne, de még ilyen szélességen is majdnem 32000 km, azaz valóban nagy utazás. Mindezt azért teszik, mert a regény elején a Gondviselés a kezükbe juttatja Grant kapitány két évvel korábban tengerbe dobott segélykérését, amelyen a földrajzi szélesség értékén kívül kevés dolog maradt egyértelműen olvasható.

A könyv nekem a Móra Kiadó 1977-es változatában van meg, ez az eggyel a nevezetes piros borítós előtti Verne-sorozat lehetett Magyarországon. A fordító Bartócz Ilona.

Más Verne-művekhez hasonlóan az időpontok itt is világosak. 1864. július 26-án fogják ki azt a cápát, amelyben a segélykérést megtalálják, majd augusztus 25-én indulnak el Nagy-Britanniából a Duncan nevű hajóval. A Föld körbejárása október 14-én a chilei Talcahuanoban indul; Grant kapitányt végül is 1865. március 8-án találják meg, március 19-ére pedig már vissza is érnek Talcahuanoba, míg a skóciai hazatérés napja május 10. Egyébként a tengeri utat nézve elég hasonló útvonalon megy manapság a Vendeé Globe nevű egyszemélyes, földkerülő vitorlásverseny, leszámítva persze az elején lévő chilei kirándulást. A főszereplők útvonalát nem valami nehéz berajzolni egy világtérképre, nagyjából így néz ki:

Ez a regény még a Hatteras kapitánynál is hosszabb, a történet is összetettebb. A korábbi Verne-könyvektől eltérően itt semmi szerepe nincs az írói fantáziának: ahol a főhősök megfordulnak, az mind már ismert, leírt hely, és a szerző láthatóan óriási energiát fektetett abba, hogy útleírásokból pontosan megismerje ezeket a területeket. Én nem is találtam benne feltűnő hibát. Verne elsődleges szándéka minden bizonnyal a földrajzi ismeretterjesztés lehetett, a főszereplők megválasztását is ennek a szolgálatába állította. Noha az utazást Lord Edward Glenarvan skót nemes vezeti, ő nem a szokásos mindentudó főhős, hanem mások tapasztalatára és megbízhatóságára támaszkodó vezető. Az igazi főszereplő számomra a szórakozott francia földrajztudós, Jacques-Eliacin-François-Marie Paganel. Ő tévedésből kerül a Duncan fedélzetére, mert rossz hajóra száll (nem vihették a hajón a túlzásba a felszállók ellenőrzését, mert senki nem akadályozta meg ebben), de aztán úgy dönt, hogy Lord Glenarvan útiterve érdekesebb, mint a sajátja volt (már ha jó hajóra szállt volna). Az ő szerepe az, hogy elmondhassa a fontos földrajzi tudnivalókat, s persze hogy egyéniségével színesítse a történetet.

Ebben az esetben nehéz harmadik főhőst találni: a teljes úton ott van Mac Nabbs őrnagy, illetve Robert Grant, a keresett kapitány fia, de a dél-amerikai szárazföldön Thalcave patagóniai indián vezetőnek, míg az ausztráliai részekben Tom Ayrton fegyenc-fertálymesternek jóval nagyobb befolyása van az eseményekre. Időnként a Duncan kapitánya, John Mangles, valamint másodkapitánya, Tom Austin is csinálnak lényeges dolgokat. Verne regényeiben először találkozhatunk említésre méltó női szereplőkkel Lady Helena Glenarvan, illetve Mary Grant személyében, bár ők többnyire csak a férfi főszereplők aggodalmainak a forrásai annak ellenére is, hogy egyébként jól tűrik a megpróbáltatásokat.

A címadó Harry Grant kapitány csak az utolsó oldalakon jelenik meg, a főhősök a Tabor-szigeten akadnak rá akkor, amikor már minden reménnyel felhagytak. Erről a szigetről ma úgy tudjuk, nem létezik, de Verne korában szerepelt a térképeken, és volt egy másik neve is: Mária Terézia-sziget. Harry Grant egyébként skót hazafi, aki honfitársainak letelepedésre alkalmas területet keresett a déli féltekén. Ez már csak ezért is érdekes, mert az 1860-as években a Földön már két nagy terület is volt, amelyet lényegében Új-Skóciának neveztek: az egyik Nova Scotia szigetvilága Kanadában, a másik pedig Új-Kaledónia szigete Francia Polinéziában. A jelek szerint ez a kettő még mindig kevés volt, vagy esetleg az ott megtelepedettek mégsem voltak elég skótok.

Még kémiai érdekességet is találtam a könyvben:

„A kis csapat egy darabig kéthéjú kagylótörmelékből, szépiacsontmorzsalékból álló, nagy mennyiségű vashiperoxidot és vasmonoxidot tartalmazó homokon járt. A földhöz közelített mágnest nyomban elborították volna a csillogó kristályok.” (Harmadik rész, IX. fejezet)

Őszintén szólva a nevekből nekem nem egészen világos, milyen vas-oxidokról lehet szó. Ilyenkor többnyire először a fordítót gyanúsítom meg hozzá nem értéssel, ezért megnéztem az eredeti francia változatot is: ’peroxyde et de protoxyde de fer’. Tehát igazából peroxid és nem hiperoxid, de így sem érthetőbb sokkal a mai nevezéktan alapján. Viszont ezeket a neveket Louis Pasteur is használta egy francia nyelvű kémiai cikkében, így biztosan megfeleltek az akkori szokásoknak. A protoxyde de fer (vasmonoxid) esetében elég könnyű vas(II)-oxidra (FeO) következtetni. A ’peroxyde de fer’-ben a név arra utalhat, hogy több benne az oxigén (a vasnak valódi peroxidjáról nem tudok), ezt a mágneses tulajdonsággal összerakva a magnetitre (Fe₃O₄) lehet gyanakodni.

A Grant kapitány gyermekei mai szemmel olvasva is Verne egyik legélvezetesebb műve. A földrajzi érdekességek mellett a jellemek is kezdenek kifinomultabbak lenni: Lord Glenarvan elkötelezett ugyan, de nem egyszer kétségek gyötrik; Lady Helena Új-Zélandon arra kéri férjét, hogy ha arra kerül a sor, inkább ő ölje meg, és ne a bennszülöttek; Paganel tudása szenzációsan sokoldalú, de néha rémisztő hibákat is elkövet; Ayrtont pedig először jószándékú egykori matrózként ismerjük meg, majd átalakul a Duncan hajót elfoglalni akaró gonosztevővé, végül pedig vétkeit megbánja, s maga kéri, hogy bűnhődésként Grant kapitány helyett a Tabor-szigeten maradhasson – egyedül, de abban a tudatban, hogy a Duncan visszatér majd érte akkor, ha Lord Glenarvan ezt jónak látja. Ennek Verne egy későbbi művében még jelentősége lesz.

2022.08.05.