Hatteras kapitány

KÜLÖNLEGES UTAZÁS VERNÉVEL

Talán logikus lett volna, ha a Verne-regényekről írt blogbejegyzéseimet az Utazás a Holdba folytatásával, vagyis az Utazás a Hold körül művel folytatom, De a könyvek írásának sorrendje nem ezt követi. Mi több, tudomásom szerint a Hatteras kapitány (Les Aventures du capitaine Hatteras) igazából az Öt hét léghajón után, és az Utazás a Föld középpontja felé előtt készült el, s 1864. március 20-án kezdett el megjelenni folytatásokban Jules Hetzel folyóiratában. Mégis, a Különleges utazás regényfolyamban a negyedik kötetnek számít. Nekem abban a jellegzetes, piros borítós sorozat kiadásában van meg, amelyben életemben először láttam Verne-könyvet. A Móra Könyvkiadó jegyzi, a dátum 1980, a fordítás György Ferenc munkája. A mű hosssza egyébként nagyjából annyi, mint az első három (Öt hét léghajón, Utazás a Föld középpontja felé, Utazás a Holdba) együttesen.

A központi téma itt egy sarkvidéki utazás, a regény főhőse John Hatteras, aki gyakran a józan ésszel sem törődve akarja elérni célját, az Északi-sarkot. A mindenben hűséges barát – aki ezúttal még egyébként rendkívül művelt, tudományosan képzett ember is – dr. Clawbonny, a hajóorvos. A kételkedő barát szerepét a könyv első felében Richard Shandon, a másodikban az amerikai Altamont kapitány játssza, ők ketten nem is találkoznak.

A történet 1860. április 5-én indul Liverpoolban, de később megismerjük az előző bő fél év fontos eseményeit is. A főhősök 1861. október 13-án érnek vissza Londonba. Így az események már a mű megírásakor is a múltban voltak.

A tudományos kíváncsiság mellett más, gyakorlatiasabb oka is volt annak, amiért a 19. század közepén sokan érdeklődtek az Északi-sarkvidék iránt. A kereskedelem számára hatalmas előrelépés lett volna az Északnyugati átjáró, vagyis az Atlanti-óceán és a Csendes-óceán között az északi féltekén futó, (legalább időnként) hajózható útvonal megtalálása. Így aztán az 1860-as évekre már sokan kezdtek sarki kutatásokba, a legtöbbjüket röviden Verne is megemlíti regényében. A legnevesebb közülük Sir John Franklin volt, aki 1845-ben kezdett nagy hírű sarki expedícióba az Erebus és a Terror fedélzetén. A 129 résztvevő közül senki nem élte túl a kalandot. A következő években a hasonló vállalkozások nem egyszer megtalálták Franklin vagy az emberei nyomait. Az utókort ez az expedíció még 2014-ben is foglalkoztatta: ekkor találták meg az Erebus roncsát egy robot-tengeralattjáró segítségével. Az Északnyugati átjáró a globális felmelegedésnek köszönhetően valóban nagy gazdasági jelentőségűvé válhat: 2007 volt az első olyan év, amikor teljesen jégmentessé vált.

Minden bizonnyal Franklin ihlette Haterras kapitány regénybeli alakját. A történet kezdetekor már köztudott volt róla, hogy egy korábbi expedíciót is vezetett, amelyet Verne így foglal össze:

„Mindennek ellenére 1850-ben mégiscsak sikerült Hatterasnak a Farewell nevű kétárbocos vitorlásra vagy húsz, mindenre elszánt – de csupán a vakmerőségért járó fizetség ellenében elszánt – embert szegődtetni. Ekkor történt az, hogy dr. Clawbonny levélbeli összeköttetésbe lépett az előtte addig ismeretlen John Hatterasszal, s arra kérte, hogy részt vehessen expedíciójában. De a hajóorvosi állás már akkor be volt töltve, s ez volt a szerencséje a mi doktorunknak.
A Farewell ugyanazt az utat követve, amelyen 1817-ben Aberdeen Neptune-ja haladt – a Spitzbergáktól északra az északi szélesség hetvenhatodik fokáig jutott. Itt kellett áttelelniük. De a szörnyű hidegben oly rettenetesen szenvedtek, hogy a legénység egyetlen tagja se látta viszont Angliát. Egyedül Hatteras maradt életben, ő is csak úgy, hogy kétszáz mérföldnyi utat kutyagolt a jégmezőkön, s végül is egy dán bálnavadászhajón került haza.”

Egy újabb expedíció legénységének toborzásánál ez a balsiker aligha lehet jó ajánlólevelet. Ezért Hatteras az új expedíciót lényegében titokban kezdi el szervezni: Richard Shandon-nak ír egy lényegében névtelen levelet rengeteg pénzzel kiegészítve, vele építteti meg a Forward nevű hajót, vele szedeti össze a legénységet, amelynek Garry álnéven ő maga is tagja lesz. Eleinte Shandon parancsol a hajón, és hozzáértő vezetőnek tűnik. Aztán amikor a legénység komolyabb elégedetlenkedésbe kezd, Hatteras felfedi kilétét, s mindenki más számára csak ekkor válik világossá, hogy sarki expedíción vannak.

Ugyan Verne a regényben a főszereplők hősiességéről ír, illetve a kétkedők gyávaságáról, nekem olvasás közben más gondolataim voltak. Egyrészt az Északi-sark elérése nem olyan cél, ami miatt szerintem bárkinek érdemes lenne az életét kockára tennie. Ugyanígy nagyon távol áll tőlem azon hegymászók lelkivilága, akik szerint egy nyolcezer méteres hegyet oxigénpalack nélkül megmászni „sportteljesítmény”. Másrészt egy jó vezetőnek nem szabadna figyelmen kívül hagynia, hogy az ő személyes hitét a gondviselésben egyáltalán nem osztja a legénység. Amikor már biztossá válik, hogy a sarkvidéken kell eltölteniük a telet, akkor is a hajó gőzgép segítségével próbál egyre északabbra jutni, noha mindenki számára világos, hogy ezzel a tél túléléséhez szükséges szénkészletet áldozza fel…

Nem történik csoda: a hajó elakad a jégben, a szén elfogy. Hatteras három emberével sikertelen utat tesz egy feltételezett szénkészlethez, de mire visszaér, addigra a legénység Shandonnel együtt hazaindul is felgyújtja azt, ami a hajóból maradt.

A történet második felére öten maradnak: Hatteras, Clawbonny, Johnson főmatróz, Bell hajóács, és Altamont, a Porpoise nevű amerikai hajó kapitánya, akit út közben félholtan találnak. Ő menti meg a történetet azzal, hogy a többiek kibarkóbázzák belőle azt az információt, miszerint szintén jég közé akadt hajójának maradványai szánnal elérhető távolságban vannak. Így aztán az áttelelés után sikerült meghódítani az Északi-sarkot. Verne idejében természetesen senki nem járt még arra, így itt az írónak a fantáziájára kellett hagyatkoznia. Az eredményen kicsit meg lehet lepődni: az 1860-as években még komoly elmélet volt, hogy az Északi-sark környékén jégmentes tenger van. Magára az Északi-sarkra a regény egy viszonylag kicsi szigetet képzel magas vulkánnal. Hatteras fel is mászik rá, de amint eléri célját, elhatalmasodik rajta az elmebaj: noha társai és a Hans Christian nevű dán bálnavadászhajó segítségével sikerül visszatérnie Angliába, a világról többet nem vesz tudomást. A felfedezésről dr. Clawbonny számol be a világnak. Belegondolni is rossz, hogy egy vadászati tilalom milyen következményekkel járt volna a történetre nézve. A megmenekülés előtt egyébként megtalálják az eredeti legénységet jégbe fagyva, holtan.

A regény az utazás nagyon pontos leírása, amit egy mai térképen is könnyű követni. Én egy ilyet rajzoltam róla (csak az odaútról; a visszaút leírása amúgy a szöveg egytizedénél is kevesebb):

Persze ebben az esetben is igaz, hogy sokkal részletesebbet is lehet találni az Interneten. Verne láthatóan nagyon alaposan feldolgozta az akkor ismert utazások leírásait, s helyenként más természettudományos érdekességeket is belecsempészett a történetbe. Tulajdonképpen adja magát, de az Északi-sarkon minden bizonnyal érdemes arról megemlékezni, hogy a Föld tengelye nem mindig ugyanoda mutatott a csillagos égen: „a Sark nem mindig foglalja el pontosan ugyanazt a helyet; egykor a sarkcsillag messzebb volt a sarki égbolttól, mint ma. A Sarkunknak tehát van bizonyos mozgása; mintegy huszonhatezer év alatt ír le egy kört.” Ezt előadásokban én is el szoktam mondani egyébként annak magyarázataként, miért nem említik a görög eposzok a Sarkcsillagot.

Ha valaki látni akarja, milyen ténylegesen az Északi-sark, akkor melegen ajánlom Sir Michael Palin Sarkig tárt világ (Pole to Pole) című sorozatának első részét. Ha utazásokról szóló könyvet olvas az ember, gyakran kedve támad saját szemével is világot látni. A sarkvidékre már én is képzeltem utazást, bár célom elsősorban a Spitzbergák lett volna: ez közelebb van az Északi-sarokhoz, mint a sarkkörhöz, de Longyearbyen repülőtere egész évben nyitva van. A Hatteras kapitány hatására ez a terv óhatatlanul is a jóval távolabbi jövőbe csúszott.

Még egy fontos dolog ragadt meg az emlékezetemben a műből: Verne leírásai szerint a jegesmedvehús élvezetes pecsenye, a fókahús viszont ehetetlen. Nem mintha bármelyiket is próbáltam volna, de eddig elég határozott elképzelés élt a fejemben arról, hogy ez pont fordítva van.

2022.07.28.



Comment Box is loading comments...
This template downloaded form free website templates