ScienceBits

Az MTA Kémiai Osztályának ülése 2017 áprilisában

TUDOMÁNYOS HÉTKÖZNAPOK

Az Álmoskönyv azt írja: a húsvét hétfő utáni első munkanap nem feltétlenül ideális összejövetelek szervezésére. Nos, ez a bölcsesség a jelek szerint a tudósemberekre is vonatkozik: az MTA Kémiai Osztályának ülésén április 18-án mindössze 26 szavazati jogú tag vett részt, s ez a jogosultak felénél kevesebb. Valamelyest mentő körülmény, hogy hárman a párhuzamosan zajló elnökségi ülésen voltak. Az MTA testületi szabályait pedig kivételes realitásérzékű ember alkothatta meg, ugyanis – mint megtudtam – az osztályülés hetven évnél idősebb szavazati jogú tagjai nem hiányoznak akkor sem, ha nincsenek jelen: a határozatképesség megállapításakor figyelmen kívül lehet hagyni őket. Így április 18-án nem az összes tagok számának a fele, hanem 22 volt a szavazatképességi határ, amit még ilyen körülmények között is sikerült hozni.

A résztvevők foghíjas létszáma minden bizonnyal nemcsak az ünnep utóhatása volt, hanem a szerény napirendi pontok következménye is. Egy órától a 2000-ben elhunyt Burger Kálmán akadémikusról hangzott el egy emlékbeszéd, majd kettőtől kezdődött a tényleges osztályülés, amelyen az egyetlen lényeginek tűnő napirendi pont az MTA doktora címet szerzők létszámának utóbbi időben tapasztalható erőteljes visszaesése volt. Statisztikai adatokkal bőséggel el voltunk látva: ezek szerint amíg 2002 és 2007 között minden évben száznál többen kaptak MTA doktora címet, addig 2007 óta egyszer sem ment 100 fölé ez a szám, s fokozatos csökkenés után 2015-ben 64-re, 2016-ban pedig 46-ra esett. Hosszasan el lehet elmélkedni azon, hogy mik a jelentős csökkenés okai; az osztályülés résztvevői közül néhányan ezt meg is tették. Ezzel a megjegyzéssel kivételesen nem panaszkodni akarok: az ülés így sem lett ésszerűtlenül hosszú, s a hozzászólások némelyikében még stratégiai elképzeléseket is felfedezni véltem. A sok hozzászólás eredményeként mindenki támogatta azt a javaslatot, amely az MTA vezetését kéri fel a probléma részletes elemzésére.

A vita után volt még szó egy-két apróságról is. Az ülést megelőző héten beszéltem egyszer az osztályelnökkel arról, hogy a Polányi Mihály-díj meghirdetése az idén elmaradt, pedig az átadása rendszerint márciusban van. Kellemes meglepetést szerzett nekem az a tény, hogy történt az ügyben előrelépés: az idén mégiscsak meghirdetik majd. Elhangzott viszont az is, hogy jövőre már új probléma lép fel: a díjjal járó éremből kifogytak a készletek, az újak készítésére pedig nincsen támogatás.

Az ülés legvégén egy olyan javaslat váltott ki vitát, amely szerint a Természettudományi Kutatóközpontot a nemrég elhunyt Oláh Györgyről szeretnék elnevezni. Ezt leghamarabb a 2018-as Közgyűlés teheti meg, de ez persze nem megy majd megfelelő előkészítés nélkül.

Az áprilisi osztályülés kivételes alkalom volt olyan szempontból, hogy senkivel nem volt alkalmam nyilvánosan egyet nem érteni, aminek minden bizonnyal az is az oka lehetett, hogy nem szóltam hozzá egyszer sem az üléshez. Ez a mondat akár végszó is lehetne, de igazából hazafelé tartva más határozta meg a hangulatomat. A márciusi ülésről szóló írásomban beszámoltam róla, hogy bizony volt egyvalaki, aki sérelmezte az akadémiai intézményekről szóló jelentésről írt véleményemet. Egyet nem értésünk akkor is bőven a civilizált határokon belül maradt, de ezúttal őszinte mosollyal azt is megkérdezte tőlem, nem esett-e nekem rosszul a dolog. Lehet ilyen kérdésre nem mosolyogva válaszolni? Mi több, ekkor egy másik jelen lévő azzal fordult hozzám, hogy ő ugyan nem ért egyet mindig a nézeteimmel, de azt nagyon fontosnak tartja, hogy elmondjam őket.

2017.04.18.