ScienceBits

Az MTA Kémiai Osztályának ülése 2017 márciusában

TUDOMÁNYOS HÉTKÖZNAPOK

Viszonylag ritka vendég vagyok az osztályüléseken, így talán meglepő a tény, hogy a februári után a márciusin is jelen voltam. Persze az oktatási feladataimat ezúttal is másra kellett hagynom emiatt, de ezt már kezdem annyira megszokni, hogy még csak jelentősebb lelkiismeret-furdalást sem okoz. Még ideológiát is gyártottam hozzá: egy keddi analitikai kémiai laboron végképp nem vagyok pótolhatatlan, s egyébként március 21-én az első bő órában, amíg lényegi tennivalóm szokott akadni, még ott is voltam, csak a tíz órás vonattal indultam Budapestre.

Az osztályülések előtt valamiféle tudományos előadás majdnem mindig van, de ezt most (is) kihagytam, inkább ebédeléssel töltöttem az időt. Az ülés színhelye a meghívó szerint az Elnöki tanácsterem lett volna, de onnan kiszorított bennünket az elnökségi ülés, amelynek időpontját a tervezetthez képest egy héttel előrébb hozták.

Az ülés elején megemlékeztünk Oláh Györgyről, az 1994-es kémiai Nobel-díjasról, aki a közelmúltban hunyt el, nem sokkal a 90. születésnapja előtt.

Az osztályelnök bejelentése szerint a jelenléti ívet 37 szavazati jogú tag írta alá. Ehhez képest a szavazógépes létszámellenőrzéskor 35-en nyomtak gombot (mindenkinek ’igen’-t kellett volna választania ebben a lépésben, de valójában egyvalaki a nemet találta el…).

Természetesen szavaztunk a februári ülés emlékeztetőjének elfogadásáról; az ezzel kapcsolatos ellenérzéseim változatlanok, de a múlt hónapban már írtam róluk. Ezután az osztályelnök beszámolt az előző elnökségi ülésen történtekről: ez nagyrészt akadémiai kitüntetések odaítéléséről szólt, az eredmény még az én ízlésemnek is megfelelt. Az elnökség is foglalkozott az MTA épülete előtti rendszeres, nagy hangerejű, egyszemélyes demonstrációkkal, amelyekből én a decemberi osztályülés előtt kaptam rövid ízelítőt (akkor írtam is róla). A megállapítás az volt, hogy a jelenlegi törvények mellett nincs lehetőség ennek megakadályozására: ugyan a rendőrség rendszeresen betiltja a dolgot, a bíróság viszont ugyanolyan rendszeresen megsemmisíti ezt a határozatot. Egy olyan (talán alkotmánybírósági) állásfoglalást is említettek, amely szerint mulasztásos alkotmánysértésnek számít az, hogy az ilyen zaklatással határos akcióknak nincs törvényes megakadályozási módja. Én egyszerűbben látom a kérdést: még mindig sokkal jobb, ha a sajtó azzal foglalkozik, hogy miért demonstrál valaki így egymagában az akadémiaelnök ellen, mintha arról kezdenének cikkezni, miért is csorbították valakinek a szólásszabadságát az akció hatósági betiltásával.

Ezután MTA doktori ügyekkel foglalkoztunk. Nemrég volt egy védés, ahol a jelölt nagy támogatást kapott a bírálóbizottságtól (91 %). Az ő számára az MTA doktori cím odaítélését titkos szavazásban 35-en támogatták. Egy másik esetben egy új jelentkezőről kellett szavazni: két habitusvizsgáló és a doktori bizottság elsöprő támogatása után 33 támogató és 1 elutasító szavazatot kapott az eljárás folytatása. (Persze ilyenkor azt sem árt figyelembe venni, hogy a létszámellenőrzéskor is volt egy „nem” szavazat.) Ebben a blokkban szerepelt még az a kérés, amelyet egy Bulgáriából származó, de hosszabb ideje Magyarországon élő kutató tett: MTA doktori fokozatot angol nyelvű eljárásban szeretne szerezni. Habár minden lényeges információ elhangzott, az első sorból valaki mégis feltette a kérdést, hogy a jelölt miért nem magyarul akarja az eljárást? Az előterjesztő válasza a nap megkérdőjelezhetetlen fénypontja volt: „Azért angolul, mert bolgár nyelven értő bizottságot hazánkban nehezebb összeállítani.” Egyhangú támogatást kapott a kérés...

Ezután jött az Akadémiai Kutatóintézetekről szóló összegző jelentés vitája. A matematikai és természettudományok területén 14 ilyen intézet van, a jelentés összefoglalóját mindenki megkapta egy héttel az ülés előtt. Az osztályelnök kérte, hogy véleményt lehetőleg írásban küldjön mindenki az ülést megelőző héten, ezt én meg is tettem. Hosszasan nem akarok írni róla: az eddigi osztályülés-beszámolóim alapján az olvasónak aligha lehet kétsége afelől, hogy nem a pozitívumokra összpontosítottam a mondanivalómat. Hétfőn ezt a véleményt is megkapta mindenki, s ez ott az ülésen is okozott egy kis ellentétet. A jelentés ugyanis a 14 intézetből 10-et kiválónak, 4-et pedig jónak minősített a kiváló-jó-megfelelt-gyenge négyelemű skálán. Ebben én azt kifogásoltam, hogy kifelé a jelentés összeállításában résztvevők - akik persze kétségtelenül jelentős időt szántak erre a munkára - nem elfogulatlanok, érdekük fűződik ahhoz, hogy pozitív értékelést adjanak. Ezt a munkában részt vevők egyike meglehetősen zokon vette, személyes sértésként fogta fel a kritikámat. Elmondta, hogy az ő értékelése alapját az a szempontrendszer képezte, amit készen kapott, s ezen belül ő teljesen objektív volt. Összességében elég balszerencsés volt a dolgok menete. Először is: mégcsak nem is tudhattam, hogy ő is szerepelt a kiértékelők között, mert a jelentésben sok értékelő neve szerepelt ugyan, de az övé nem. Így hogyan szánhattam volna a jelentésről tett általános kijelentésemet éppen az ő számára személyes sértésnek? Másrészt: én csak azt az alapelvet írtam le, hogy ilyen típusú minősítést független szervezeteknek kellene adnia. A jelenlegi helyzet az, hogy az Akadémia (aki ezek szerint részletes szempontrendszert állított össze) nagyrészt kiválónak deklarálta a saját intézeteit. Micsoda meglepetés…

Ehhez a témához még volt jó pár hozzászólás, de egyre inkább nem a jelentés maga, hanem az Akadémiai Kutatóintézetek működése volt a téma. Mindezzel jelentősen el is ment az idő, az ülés végét a résztvevők közül legalább tízen nem várták meg, hanem hamarabb távoztak.

Ennek megfelelően az utolsó önálló napirendi pontról, az Open Access-szel kapcsolatos akadémiai stratégiával kapcsolatban már nem is volt érdemi vita. Mondanivalóm ugyan lett volna erről is, de ez vesztett a 16.23-as debreceni Intercity indulási idejével vívott fontossági küzdelemben. A vonatot elértem, a véleményem viszont minden bizonnyal csak újabb összeütközésekre adott volna okot.

2017.03.21.