ScienceBits

A Magyar Tudományos Akadémia 191. közgyűlése (A megátkozott)

TUDOMÁNYOS HÉTKÖZNAPOK

"May we live in interesting times" – ez elvileg egy kínai közmondás angol fordítása, amelyet már többször hallottam, de igazából az eredetiségéről soha nem akartam meggyőződni. No, május 6-án az én ízlésemnek legalább egy évtizedre elegendő érdekességet láttam.

Ez volt ugyanis a Magyar Tudományos Akadémia 191. közgyűlésének első napja. Azt gondolom, hogy ezentúl a Beethoven szimfóniákhoz hasonlóan (III. szimfónia = Eroica, V. szimfónia = Sors) a közgyűléseknek is lehetne időnként rövid és kifejező neveket adni. A 191. közgyűlés számomra A megátkozott néven marad majd emlékezetes. Persze voltak vészjósló előjelek, de ennél én lényegesen jobbra számítottam.

A reggel 6 óra 2 perckor induló vonattal hagytam el Pécset, így eleve kellemetlenül korán kellett kelnem. Kilenc után pár perccel Kelenföldön szálltam le, s fél tíz előtt nem sokkal értem az Akadémia épületébe. Fél órával a kezdés előtt egy szokásos közgyűlésen még alig lézengenek az emberek a Díszteremben. Most viszont legalább ötvenen voltak benn, és az összes konnektor foglalt volt már (egy évvel ezelőtt nem véletlenül írtam, hogy a konnektor melletti helyek a legjobbak a Díszteremben). Egy kis gondolkodás után azt ötlöttem ki, hogy akkor inkább a Nagyteremből nézem majd a Közgyűlés ünnepi részét: ott egyrészt több a konnektor, másrészt kevesebb az ember. Ez össze is jött, a számítógépem az ünnepi rész alatt majdnem teljesen fel is töltődött.

De még előtte egy kicsit azért segítettem a Kémiai Osztály szakreferensének. Már írtam arról, hogy az Akadémiai Újságírói Díjra tulajdonképpen én javasoltam jelöltet, s nagy örömömre ő lett a végső kitüntetett. Egy szlovákiai magyar kollégáról, Lacza Tihamérról van szó, személyesen még nem találkoztam vele korábban. Az ő megtalálása lényeges feladat volt; ez végül is úgy sikerült, hogy a Tudományos Újságírók Klubjának az egyik alelnökével találkoztam, aki éppen a kitüntetettel együtt jött be az Akadémia épületébe. Így hát Lacza Tihamér elfoglalhatta a számára fenntartott helyet, én pedig a Nagyteremben próbáltam nézni a kivetítést.

Ez nagyobb kihívás volt, mint eleinte számítani lehetett rá. Az első húsz percben a hang igen-igen halk volt. Megpróbáltak segíteni ezen a gondon, de ebben kezdetben nem volt sok köszönet, mert igazából egy zajmikrofon által adott jel lehetett bekapcsolva a Nagyterembe: a taps például majdnem elviselhetetlenül hangos volt olyan beállításoknál, amelyeknél az elhangzottakat még éppen érteni lehetett. Aztán vagy két-három percen át mindenféle elektronikus gerjedési jelenségek uralták a hangszórókat, s így már az ünnepi közgyűlés legalább fele lement, mire valamelyest normalizálódott a helyzet. De Lacza Tihamér díjátvételét szerencsére éppen normális hang- és képviszonyok között követhettük.

Az ünnepi rész végén egy véletlen folytán megismerkedhettem a Kossuth Rádió egyik szerkesztőjével, aki már többször is készített velem interjút. Közvetlenül utána egy debreceni matematikussal is összeakadtam, aki mindjárt meg is hívott őszre egy előadásra az egykori munkaadó intézményembe. Utólag már világos, hogy ez a mintegy húsz perc volt a nap fénypontja.

A munkaközgyűlés elején az hangzott el, hogy 420-an vették át a szavazógépet (ez egy picit növekedett az ülés alatt) – a határozatképességhez 265 képviselő és akadémikus jelenléte szükséges, tehát ez bőven megvolt. Az első ellenőrzéskor 399-en nyomtak gombot, és ez után is megmaradt a szavazógépek számához képesti 20-40 hiányzó szavazat, amit a számítógépes rendszer érvénytelennek könyvel el. Ami nekem nagy meglepetés volt: az Információs és Technológiai Miniszter is megjelent a Közgyűlésen. December 6-án emlékezetes körülmények között maradt távol...

Az első napirendi pont az elnöki beszámoló volt, erről az előadás bő 50 percig tartott. A későbbi események ismeretében ezt azért lehetett volna rövidebbre fogni. A beszédben volt szó az alapkutatás és az innováció különbségéről; nem kis örömömre az elnök nem feledkezett meg a periódusos rendszer évének nyitóelőadásáról sem. Az Akadémia Székházának felújításáról megtudtuk, hogy véget ért a felmérési fázis és lassan a tervezési szakaszba lép, amely kb. 2020 végig tart majd. Ezután a munkák elvégzésének idejére ki kell majd költözni a Székházból, ideiglenes "menedékhelynek" a Nagykörúton lévő Batthyány-palota szolgál majd, de ott tudományos előadások számára nincsen megfelelő terem. Elvileg lehetett volna vita a beszámoló után, de senki nem szólt hozzá – a jelentést 389 igen szavazattal fogadtuk el 18 nem ellenében.

Ekkor az ünnepi ülésen tett nagytermi kitérőm miatt a második sorban ültem, tehát eléggé elől. Tőlem kettővel jobbra egy igencsak idős akadémikus volt, aki láthatóan nem tudta kezelni a szavazógépet: a látása volt annyira rossz, hogy nem tudta megkülönböztetni a gombokat, így időnként a szomszédja nyomkodott helyette. Tőlem öttel jobbra viszont az ott ülő hallásával lehetett probléma: egy szűk harminc percen keresztül olyan hangerővel társalgott a szomszédjával, hogy az a környezetében ülőket elég határozottan zavarta.

Ezután jött az Akadémia kutatóintézet-hálózatának kérdése és kezdtek kissé kaotikussá válni a dolgok. A II. osztály módosító javaslatot nyújtott be az elnökség által tett határozati javaslathoz, aminek a lényege az volt, hogy elfogadhatatlan az, ha az intézetek kikerülnek az Akadémia irányítása alól, s ha ez megtörténne, onnantól az Akadémia semmilyen formában ne működjön együtt azokkal.

Végül is a Közgyűlés úgy döntött, hogy ezt a javaslatot az elnökségi javaslat után kívánja megvitatni. A miniszter is megkapta a lehetőséget a hozzászólásra. Elvileg a Műegyetem professzora, így megdöbbentő volt, hogy mennyire érthetetlenül beszél. Ha egyetemi órát is így tart, akkor abból a diákok aligha tanulnak sokat. Mindenki tudott arról, hogy reggel a Magyar Hírlapban azt nyilatkozta, hogy még júniusban módosítja az akadémiai törvényt az országgyűlés, ha a Közgyűlés nem működik együtt. Ehhez képest a helyszínen azt mondta, hogy ez nem zsarolás volt, hanem törvénymódosításra mindenképpen szükség van: még akkor is, ha az intézményhálózat marad az Akadémiánál.

A hozzászólások elég egyértelműen arra tartottak, hogy nagy többség fog kiállni amellett, hogy ne kerüljön ki az MTA fennhatósága alól az intézményhálózat. Azonban volt egy-két szellemes, de tartalmában kemény hozzászólás is. Egy fizikus akadémikus például A Pál utcai fiúkból idézte az einstand-ot leíró részt, s megkérdezte, hogy volt-e valaki az Akadémián, aki önként vett részt a minisztériumi tárgyalásokban. Senki nem jelentkezett. Egy biológus a miniszterelnök 2016-os Közgyűlésen tartott beszédből idézett, amely dicsérte az MTA munkáját és feladatává tette, hogy időnként adjon intést a politikának.

Sajnos a szavazással kapcsolatos rész ebben az időszakban eléggé ködösre sikerült. A levezető elnök nem volt a helyzet magaslatán, s előfordult, hogy ő nem úgy értelmezett egy határozatot, mint a Közgyűlés nagy többsége, beleértve magát az elnököt is. A szájából már korábban is elhangzott a "Lovász László miniszter úr" kifejezés, ami egyrészt élénk derültséget váltott ki a közönségben, másrészt az érintett jól látható tiltakozását. A rendezetlen szavazással sajnos a kormány elég jelentős muníciót kapott ahhoz, hogy az MTA-t szervezetlennek és hozzá nem értőnek állítsa majd be egy megfelelő pillanatban. Így elég hosszú ideig is tartott, mire nagy többséggel megszületett az a határozat, mely szerint a Közgyűlés az intézményhálózatot az MTA-n belül akarja tartani (321 igen, 59 nem, 32 nem szavazott).

Negyed négykor rendelték el az ebédszünetet. Én nagyon igyekeztem, mert a sajtótájékoztatót is meg akartam hallgatni, így az elsők között érkeztem a fogadás helyszínére. Meglepve tapasztaltam, hogy a tálak nagy része üres volt – láthatóan sokan megebédeltek már (lásd az egy évvel ezelőtt írt túlélési tanácsaimat). Gyorsan ettem valamit, majd bementem a Felolvasóterembe, ahol már zajlott a sajtótájékoztató. Az MTA elnöke és a miniszter is ott voltak; inkább az utóbbit kérdezték, és inkább a kormánypárti sajtó. Szűk harminc percig tartott az egész. Az újságírók egy része már ott helyben megírta a tudósítását, ők minden bizonnyal Internetes portáloknak dolgoznak.

Amikor visszatértem a fogadásra, még mindig találtam egy kis ennivalót (újabb meglepetés), időközben újratölthettek. A munkaközgyűlés folytatását negyed öttől tervezték. Erre az időpontra viszont félhomályba borultak a termek, mert áramszünet volt. A Díszteremben egy vészgenerátor működése miatt még volt világítás, de semmi más. Már ekkor is láttam, hogy a Kémiai Osztályhoz tartozó képviselők közül is sokan visszaadták a szavazógépüket, így a határozatképességgel gondok lehetnek. Fél öt után egy kicsivel visszajött az áram, de ez csak annyira volt elég, hogy szavazógépes jelenlét-ellenőrzéssel megállapítsák, hogy mintegy húsz résztvevő hiányzik a határozatképességhez. Az ebédszünetben kb. 180-an léptek le! Ez azért nagyon furcsa, mert a meghívóból egyébként teljesen egyértelmű volt, hogy hétfőn estébe nyúlik majd a program. A 33 tervezett napirendi pontból tehát hármon értünk végig…

Várakozás közben arról is beszélgettünk, hogy könnyen elképzelhető, hogy ez volt az utolsó Közgyűlés. Ha a kormány nekilát az akadémiai törvény átszabásának, ki tudja hol áll meg. Visszatérve egy kicsit Beethovenre: vajon ő tudta, amikor a IX. szimfóniát komponálta, hogy az egyben az utolsó is?

Keddre eredetileg csak az akadémikusok zárt ülését tervezték, ahol az új tagokat megválasztották. Így fél tizenkettőtől újra összehívták a teljes képviselősereget, de erre én pécsi kötelezettségeim miatt már nem tudtam elmenni. Utólag hallottam, hogy csak sikeres volt az akció: elegen megjelentek a határozatképességhez.

Így aztán hétfőn a tervezettnél korábban, már a fél hatos IC-vel hazaindultam. A vonat jó negyven perc késéssel indult, mert egy utas rosszul lett, mentőt kellett hívni hozzá. A késéshez Pécsig még hozzátenni is sikerült. A kalauztól megtudtuk a rosszullét valószínű okát is: heroin-túladagolás. Méltó befejezése a Megátkozott Közgyűlés napjának.

2019.05.06.