ScienceBits

Az Akadémia 187. Közgyűlése − békaperspektívából

TUDOMÁNYOS HÉTKÖZNAPOK

Ahogy már többször is beharangoztam, a Magyar Tudományos Akadémia május 2-3-án tartotta éves Közgyűlését, egészen pontosan a 187. alkalommal. A történelmi feljegyzések szerint Széchenyi István 1825. november 3-án, a pozsonyi országgyűlésen birtokainak egyévi jövedelmét ajánlotta fel egy magyar tudós társaság megalakítására, s ennek hatására az országgyűlés az 1827. évi XI. törvényben hozta létre a szervezetet, akkor még Magyar Tudós Társaság néven. Mindebből kis fejszámolással kideríthető, hogy az évi nagyjából egyszeri közgyűlés majd két évszázados szokás lehet. Az MTA székházát 1865. december 11-én avatták fel, így a helyszín is már százötven éves.

Ha hajlamos lennék a kisebbrendűségi komplexusra, akkor már ezek a történelmi tények is okozhatnának ilyen érzéseket; s tovább fokozhatná a dolgot, hogy az egyik legfiatalabb „nem akadémikus közgyűlési képviselő”-ként (ezt a négyszavas kifejezést elég rendszeresen használják is) a rendezvényen lényegében utolsó voltam az utolsók közt. Persze az ilyen kisebbrendűségi érzést kialakító körülményeket (amiből azért volt még) mindenki önmagának tölti meg tartalommal. Nálam ez annyiban nyilvánult meg, hogy snassznak éreztem azt, hogy pusztán a Közgyűlés miatt utazzak Budapestre. Egy műegyetemi kollégám éppen május 2-ra szervezett egy előadássorozatot formális reakciókinetikáról, ahová engem is meghívott. Így aztán már vasárnap este elutaztam Debrecenből Budapestre, ahol este fél nyolctól három osztrák és egy jelenleg Ausztriában dolgozó magyar kolléga társaságában meghallgattam a Zeneakadémián Haydn A teremtés című oratóriumát.

Hétfőn kilenctől megtartottam a Műegyetem matematikai épületében az előadásomat, majd a 2-es villamossal száguldottam át az Akadémiára, ahol a tízórás kezdést még éppen elértem. Meg is kaptam a szavazógépemet, s néhány perc múlva elkezdődött a Közgyűlés ünnepi része. Itt több kellemetlen meglepetés is ért. Először is a Díszteremben szék már nem jutott sem nekem, sem még vagy egy tucat hozzám hasonlóan pontosan érkezőnek. Az ünnepi ülés egy részében így a Széchenyi István tér melletti főfalat támasztottam az egyik ablak mellett, egy idő után pedig helyet foglaltam a parkettán. Számomra váratlanul sok kamera volt a teremben, de ennek a magyarázata a második kellemetlen meglepetés volt: a miniszterelnök is ott volt az ünnepségen, mi több, beszédet is mondott. Ez nem volt benne az előre kiadott hivatalos programban, abban csak az Akadémiaelnökről volt szó. Utóbb megtudtam, hogy valóban nem szokásos a Közgyűléseken az ilyen politikusmajális (mert persze a miniszterelnök nem jött egyedül). Ha minderről előre tudok, akkor nem igyekeztem volna annyira azért, hogy odaérjek a kezdésre. Emellett kialakult egy egész napra szóló csípős hangulat bennem, amelynek a levezetéséhez aztán később a szavazógépemet vettem igénybe.

A miniszterelnököt a környezetemben ülők jó kétharmada még meg is tapsolta. Arról már sok helyen sok különböző véleményt olvastam, hogy miért is jött el a Közgyűlésre. A beszéde bennem is azt a benyomást keltette, hogy meg akarja mutatni, hogy itt is ő a főnök. Viszont az is megfordult bennem, hogy aligha ő maga ragaszkodott ahhoz, hogy szót kapjon, az Akadémia vezetősége minden bizonnyal meghívta őt. Ez is elégséges ok arra, hogy eljöjjön. Utána az Akadémiaelnök tartott beszédet; őt kivétel nélkül mindenki megtapsolta. Aligha véletlen, hogy beszédében a „tudomány nemzetközisége” és az „oktatás” szavakat használta a legtöbbet, ezzel mintegy ellensúlyozva azt, hogy a miniszterelnök többször is megismételte a „nemzeti” jelzőt, illetve az oktatási kérdésekről hallgatott.

Összességében azért dögunalom volt az egész: a legtöbben a mobiltelefonjukkal foglalták el magukat közben, néhány − minden bizonnyal rutinosabb közgyűlésjáró − még nyomtatott olvasni valót is hozott magával.

Azért volt olyan rész is, aminek maradéktalanul tudtam örülni: az MTA legmagasabb kitüntetését, az Akadémiai Aranyérmet éppen a Kémiai Osztály egyik debreceni kötődésű, nyugdíjas tagja kapta, akit én meglehetősen kedvelek. A díjátadásnak egyébként megadták a módját: a díjazottról szóló kisfilmet is készítettek, amely számomra az egész ünnepi ülés fénypontja volt. Más díjakat is átadtak még. Ha valaki ott volt, az bizonyára emlékezni fog arra, hogy a szózat eléneklésében jelentős zavar állt be: a technika egy időre alighanem kihagyott, és amikor újra hallhatóvá vált a hangfelvétel, akkor a helyszínen éneklők már legalább három-négy szótaggal előrébb tartottak.

Negyed tizenkettőre, vagyis pontosan a menetrend szerint véget ért az ünnepi rész. Ennek a fő hozadéka az volt, hogy a politikusok távoztak, s velük együtt a kamerák is; ebből következően innentől ülőhelyem is volt. Ezt a részt munkaközgyűlésnek hívják, s elég rendszeresen kellett különböző kérdésekben szavazni rajta. Közben azt az elfoglaltságot találtam magamnak, hogy minden szavazás végeredményét pontosan felírtam az okostelefonomban lévő elektronikus jegyzetfüzetbe. Kezdetben azt közölték, hogy 380-an írták alá a jelenléti ívet, az első ellenőrzéskor ebből 359-en nyomták meg a gép bármely gombját. Ahogy írtam már, az ünnepi ülés csípős hangulatba hozott (meg eleve vannak kételyeim az Akadémia jelenlegi működésével kapcsolatban), ezért majdnem mindenre a nem gombot nyomtam meg. Így volt ez a napirend esetében is, aminél azt vártam, hogy 358−1 lesz az igenek javára, de valójában rajtam kívül még tízen nemmel szavaztak. Igazából az egész napot figyelembe véve is csak két olyan alkalom volt, ahol tíznél kevesebben nyomtak nemet (8 és 9).

Az egész nap leghosszabb része az elnöki beszámoló volt. Ebben szerepeltek olyan tűzfészeknek számító kérdések, mint a Természettudományi Kutatóközpont helyzete, Hóman Bálint 1945-ös kizárása, illetve Lukács György hagyatékának elhelyezése. Ezekről nem akarok különösebben írni, mert semmivel sem tudnék többet mondani, mint amennyi a sajtóban már úgyis megjelent.

Az elnöki beszámolót nyilvános vita is követte (persze más beszámolókat is). Ez annyiban érdekelt, hogy nehezen tudtam előrelátni, hogy a majd négyszáz résztvevő jelenlétében hogyan akadályozzák meg a hosszú és terméketlen szócséplést. Az Akadémián tartott tudományos előadásokat általában nem követi vita, így szinte biztos voltam abban, hogy itt is nagyon formális keretek között tartják a hozzászólásokat, esetleg ilyen-olyan ügyrendi módon még akadályozzák is őket. Nos, nem így volt. Valójában szabadon, jelentkezés után hozzá lehetett szólni, egy-egy felszólalónak elvileg három perce volt, de ezt szerintem még csak meg sem közelítette senki. Nem vártam volna, hogy ebben a társaságban, ahol kevés kivétellel mindenki legalább professzor − tehát egyes ügyekben igen karakteres véleménye van − a jelen lévők önkorlátozása elegendő arra, hogy tartsuk az előre kigondolt időrendet. Hosszabb vita csak a felügyelő bizottság jelentése után alakult ki, furcsa módon két kémikus akadémikus között. A felügyelő bizottság elnöke a bizottsági jelentéshez ugyanis személyeskedő kiegészítést tett, amelyben a Természettudományi Kutatóközpont működését vizsgáló ad hoc bizottság elnökét támadta meg. Az ügy vége az lett, hogy a jelentés elfogadására ugyan többen szavaztak igennel, mint nemmel (183−152), de jó néhányan nem szavaztak a jelenlévők közül, így az igenek száma kicsit kevesebb volt az 50%-nál, amiből kisebb zavar után a levezető elnök azt a következtetést vonta le, hogy a Közgyűlés nem fogadta el a beszámolót. Ezzel nagyjából véget is ért a délelőtti program.

Az előre kihirdetett programban háromnegyed egy és kettő között ebéd szerepelt. Mivel először jártam Közgyűlésen, nem tudtam arról, hogy ténylegesen meg is hívják a résztvevőket egy fogadásra. A héten nem a Közgyűlés volt az egyetlen esemény: két nappal később egy, a témavezetésemmel doktori fokozatszerzésre készülő, egyébként már Budapesten élő hallgató értekezésének előzetes vitája volt esedékes. Így a fogadás helyett inkább vele ebédeltem egy thai gyorsétteremben, s közben megbeszéltük a tartandó előadást.

Kettőtől kezdődött a munkaközgyűlés második része. Itt még a délelőttinél is kevesebb volt a hozzászólás, fél négyre a teljes programot lezavartuk. Azon kivételes kérdések egyike, amelyre igennel szavaztam, az Akadémia jótékonysági programjáról szólt. Az előző évben a gyermekéhezés enyhítésére gyűjtött pénzt az MTA elsősorban a Köztestület tagjaitól. Ez azért tetszett nekem különösen, mert a kormánypárti politikusok szerint Magyarországon egyébként nem is létezik gyermekéhezés. Az meg már a hab volt a tortán, hogy a levezető elnök egy nyelvbotlással először „gyermekéheztetés”-ről beszélt. A munkaközgyűlés lezárulása után az akadémikusok zárt ülése következett. Erre én már természetesen nem voltam hivatalos, úgyhogy visszamentem a Műegyetemre, még éppen elértem a formális reakciókinetikáról szóló előadások közül az utolsót. A zárt ülés annyira persze azért nem volt zárt, hogy ne szivárogjanak ki róla hírek, akár még a sajtóba is. Megválasztották az Akadémia új levelező tagjait, de ez ilyenkor már csak formalitás, a tényleges döntéseket jóval korábban meghozzák.

Az esti bónuszprogramom az volt, hogy a vonaton hazafelé a helyem éppen egy debreceni akadémikussal (fizikussal) szemben volt. Korábban még soha nem találkoztunk, de ránézésre rájöttem, hogy ő is a Közgyűlésen járt. Elég érdekes dolog volt beszélgetni vele: személyesen ismert néhány olyan fizikust, akiknek a nevét én is ismerem. Találkozott például Niels Bohrral, vagy pl. az ő hívására látogatott nagyon hosszú idő után újra haza Teller Ede. Meg kell mondjam, ezek a történetek sokkal érdekesebbek voltak, mint az egész Közgyűlés...

2016.05.02.