THIS POST IS AVAILABLE ONLY IN HUNGARIAN

Magamról

Lente Gábor vagyok,
a Pécsi Tudomány-egyetem Kémiai Intézetének oktatója. Az olvasás mellett szeretek írni is. Eddigi tudományos ismeret-terjesztő és tudományos-fantasztikus írásaim a következő helyeken jelentek meg:

További blogbejegyzések


Kapcsolódó bejegyzések




Hivatkozások

Reakciókinetikusok véleménye a Magyar Tudományos Akadémiáról

TUDOMÁNYOS HÉTKÖZNAPOK

A Magyar Tudományos Akadémia ügyeiről az utóbbi időben elég részletesen beszámoltam. Most néhány, a sajátomtól független véleménynek szeretnék teret adni. A háttérről annyit, hogy húsz éve vagyok a Magyar Tudományos Akadémia Reakciókinetikai és Fotokémia Munkabizottságának a tagja, az utóbbi bő két évben az elnöke is. A munkabizottsági levelezőlistára érkezett meg a múlt héten az egyik tag levele, amire többen reagáltak is.

Mielőtt ezek tartalmát közreadom, szeretném megjegyezni, hogy a közügyek iránti érdeklődésem egyik forrása valószínűleg éppen a munkabizottságban látott példa. A Magyar Tudományos Akadémia Kémiai Osztályának jelenleg hét tudományos bizottsága van, ezeken belül összesen 40 munkabizottság. A magyar egyetemeken összesen hat helyen ismerek Kémiai Intézetet (csak a Műegyetemen nincs a jelentősek közül), jelenleg mind a hat igazgatója a Fizikai-kémiai bizottsághoz tartozik, a hatból négy pedig a Reakciókinetikai és Fotokémia Munkabizottság tagja. Ebben a munkabizottságban van egy aktív dékán is, s mint a hozzászólásokból kiderül, többen is voltak rektorok, illetve rektorhelyettesek. Talán ez teremtette meg a közéleti szerepvállalás egy olyan hagyományát, ami rám sem volt hatástalan.

Ahogy már említettem, a vitát az egyik nagy tekintélyű tag levele indította el. Ezt és az erre írt válaszokat időrendben írom le, a hozzászóló rövid bemutatásával kezdve.

Nagypál István

nyugalmazott egyetemi tanár

a kémiatudomány doktora

Szegedi Tudományegyetem

korábbi tanszékvezető és rektorhelyettes a József Attila Tudományegyetemen (a mai Szegedi Tudományegyetem egyik elődje)

Tíz éve írtam le ezeket a gondolatokat:

Közismert és örvendetes tény, hogy társadalmunk egyik legelfogadottabb, legnagyobb tekintélyű intézménye a Magyar Tudományos Akadémia. Ugyanakkor – különösen a tagválasztások idején – rendkívül éles kritikákat lehet olvasni a napilapok hasábjain is az MTA működéséről. Nemcsak a választások eredményeit kérdőjelezik meg, hanem a tevékenység egészét is, esetenként vitriolos jelzőkkel ékesítve. Legutóbb Balla László, az MTA Mezőgazdasági Kutatóintézetének volt igazgatója tette közzé észrevételeit (Népszabadság, 2010 május 3.) A Közhaszontalanság Akadémiája címmel. Miután leszedi a keresztvizet az akadémia tevékenységéről (különös tekintettel a tagválasztásra), észrevételeit záró megjegyzésekkel folytatja. Ezek egyike: „Meggyőződésem, hogy az MTA tagjainak és vezetőinek döntő többsége tisztességes ember és jelentős eredményeket elért tudós, de az Ő tekintélyüket is rombolják ezek (az idézett cikkben korábban felsorolt) visszásságok.”

Régóta morfondírozok már azon, hogy magam is megírjam észrevételeimet, de az a hangnem, ahogyan az Akadémiát kritizálni szokták (mint említettem, különösen a tagválasztások idején!) ettől mindig elrettentett. A kritikáknak természetesen van (esetenként jelentős) igazságtartalma, de – mint tudjuk – az igazság nem arra való, hogy vagdalkózzunk vele, hanem arra, hogy tevékenységünket az igazság érvényesítésére való törekvés vezesse.

Ebben a szellemben fogalmaznám meg magam is az észrevételeimet. Korom (66) ami aligha nevezhető forradalmian ifjúnak és előéletem (1984 óta az MTA Doktora, korábban tanszékvezető egyetemi tanár, a 90-es évek elején rektorhelyettes, kétszeres akadémikus-jelölt, 2001-7 között mezítlábas akadémikus (így nevezi a szakzsargon a választott közgyűlési képviselőket)) azt hiszem indokolttá teszi az észrevételeim közzétételét.

Közel negyven éve, 1972-ben olvastam Marx György Gyorsuló Idő c. művét. Ebben a könyvben a szerző kérlelhetetlen logikával levezette, hogy a jövőben csak azok a társadalmi rendszerek és alrendszerek lesznek képesek megfelelni a kor kihívásainak, amelyekben a vezetőváltás sokkal gyakoribb lesz, mintsem azt a természetes generációváltás indokolná. Mondanom sem kell, hogy ez zene volt a füleimnek, s bizony nemcsak a Politikai Bizottságra, hanem az MTA-ra is gondoltam. Pikírt megjegyzéseket ugyanis már akkor is bőven hallottam idősebb pályatársaimtól az Akadémia retrográd mivoltáról. Akkoriban azonban ezek a megjegyzések, vélemények nyilvánosan nem jelen(het)tek meg. A könyvet olvasva meggyőződésemmé vált, hogy rövidesen lényeges változás fog bekövetkezni a magyar tudomány irányításában, az MTA szerepében és szervezetében, hiszen az MTA ennek a feltételnek nyilvánvalóan nem felelt meg 1972-ben. Azóta is várom a változásokat, bár az utóbbi időben már csak abban bízom, (valószínűleg alaptalanul) hogy talán majd az ükunokám megéri. Társadalmunk bármely alrendszerét vesszük górcső alá, érzékelhetjük, hogy a Marx György által felvázolt gyorsított vezetőváltás gyakorlatilag be is következett, az Akadémián azonban nem, s a jelen feltételek megmaradása mellett ennek esélye sincs. A magyar tudomány irányítása ma nem demokratikus. (A tudományos igazság persze nem is lehet szavazás kérdése, de ettől a tudományirányítás még lehetne!). A jelen helyzet jellemzésére szívesen használják a meritokrácia kifejezést, miszerint az érdemek szerinti befolyás érvényesül a tudományirányításban. A valóság azonban az, hogy a magyar tudomány irányítása az MTA-n keresztül a gerontokrácia kezében van. (Ne tessék megsértődni, magam is a „szépkorúak” közé tartozom, egy-egy orvosi lelet tartalma engem is jobban izgat, mint a legújabb tudományos ötleteim ellenőrzése és elfogadtatása.)

Balla Lászlóval egyetértve én is azt tapasztaltam, hogy az MTA tagjainak és vezetőinek döntő többsége tisztességes ember és érdemdús tudós. A fentebb vázolt helyzet azonban törvényszerűen vonja maga után az általa is említett visszásságokat. Emellett a tagválasztással kapcsolatban még lenne két további észrevételem. Definíció szerint az MTA doktorai közül a legkiválóbbak lehetnek az Akadémia tagjai. Ezzel a definícióval egy nagy baj van,mégpedig az, hogy nem lehet és nem is szabad betartani. Megmagyarázom. Tegyük fel, hogy a tetszőleges X tudomány A ágában van egy zseniális magyar tudós. A legtehetségesebb ifjak természetesen mind Tőle akarnak tanulni, az Általa irányított csoportban szeretnének dolgozni. Röpke két-három évtized és ezen autokatalitikus folyamat eredményeként előfordulhat, hogy X tudomány legeredményesebb kutatóinak mindegyike annak A ágában fog dolgozni. Nos akkor X tudomány B, C, D ágai egyáltalán ne legyenek képviselve az Akadémián? Nyilvánvalóan nem lenne helyes. A választás során tehát figyelembe kell venni a fontosabb tudományágak megfelelő reprezentációját, sőt – ettől függetlenül – még az egyetemek-kutatóintézetek kiegyensúlyozott képviseletét is. Hosszabb idő átlagában – legalábbis az általam közelebbről ismert természettudományos területeken – ezen szempontok érvényesülése jól megfigyelhető, s esetenként bizony felülírja a kiválóság egyébként is csak nagyon szubjektíven értelmezhető kritériumát. Hogy ebből mekkora sértődések esetenként humoros (röhejes?) helyzetek adódnak, azt mindenki tapasztalhatta aki már néhány évtizedes kutatói múltra tekinthet vissza. A másik – az előzővel részben összefüggő – észrevételem arra vonatkozik, hogy az igazán eredményes akadémikus az, akinek az életében még egy-két tanítványát is akadémikussá választják. Tegyük fel, van két abszolút azonos paraméterekkel bíró jelöltünk, az egyik akadémikus-tanítvány, a másik nem. Melyiknek lesz nagyobb esélye a megválasztásra? A válasz azt hiszem nyilvánvaló. Ez is egy szempont, ami elkerülhetetlen. Ezzel nincs mit tenni, meg kell vele békülni. Mint ahogyan azzal is, hogy a három éves kislányok általában nagyon szépek, de az ugye mégiscsak elvitathatatlan tény, hogy közülük – szerintem – az én unokám a legszebb!

Ezek után felmerülhet, hogy A Közhaszontalanság Akadémiája című cikkben vázolt helyzettel egyszer s mindenkorra együtt kell-e élnünk, vagy van remény a változásra. Az igen erős ellenérdekeltségek miatt a változástatásra nem sok esélyt látok. A mai magyar társadalom gyötrő problémái mellett a politikai vezetésnek kisebb gondja is nagyobb annál, minthogy a költségvetés (sajnos) mindössze néhány tized százalékát felemésztő, egyébként pedig imponáló társadalmi tekintélyű intézmény működésébe komolyan beavatkozzék.

Ennek ellenére bátorkodnék felvázolni egy olyan átalakítást, ami megtartaná a jelenlegi értékeket, demokratikusabb lenne és gyorsabban reagálna minden kor aktuális kihívásaira.

Az Akadémiát válasszuk ketté. Legyenek a nemzetnek matematikusai, történészei, kémikusai stb. egy maximált létszámmal, mindazon privilégiumokkal, amelyek a nemzet sportolóit, vagy színészeit megilletik, kb. hasonló választási mechanizmussal. Az Akadémia jelenlegi szerepét vegye át egy, a köztestület tagja által korlátozott időtartama, de tetszőleges számú ciklusra meghosszabíthatóan választott tagokból álló testület, amelybe természetesen a nemzet tudósai is választhatóak lennének. Ez utóbbiban lehetne érvényesíteni – a kiválóság mellett, esetenként azt felülírva – a korábban már vázolt, látensen ma is létező képviseleti szempontokat.

Sokan fogják utópiának minősíteni a felvázolt változtatást, nem is alaptalanul. Valamit azonban föltétlenül tenni kell, hacsak nem akarjuk egyszer s mindenkorra elveszíteni a magyar tudománynak a nemzetközi mezőnyben elfoglalt előkelő helyét. Ennek azért nagyon nagy a veszélye, mert már ma is megfigyelhető, hogy az egyetemeken végző, a kutatás iránt elkötelezett legjobb hallgatóink közül nagyon sokan külföldön keresik már a doktorálási lehetőségeket is. Ez még önmagában nem lenne baj, ha visszajönnének. Akik azonban igazán eredményesek külföldön, s emellett megismerik a nyugat-európai de főként az amerikai tudományirányítási rendszereket, eszük ágában sem lesz visszailleszkedni a magyar tudomány hiarerchizált rendszerébe.

2010-ben írtam ezt a szösszenetet. Egy-két embernek elküldtem véleményezésre, de aztán sehol nem jelentettem meg. Most, 2020-ban folytatom. Három igazán jelentős változást érzékelek:

  1. A politika felvállalta az akadémia „átalakítását”. Remélem sikerülni fog, mert ha nem, akkor pár éven belül az igazán tehetséges 30-50 közötti kutatóink úgy húznak el innen, mint a vadlibák. Ennek egyenes következményeként 20-30 év múlva megint lesz egy szakajtónyi Nóbel-díjasunk, akikre majd büszkék lehetünk. De ezek bizonyára nem a múlt században elüldözött zsidó honfitársaink, hanem a „Palkovics-féle üldözöttek” lesznek.
  2. Időközben 66 évről 76-ra fiatalodtam.
  3. Most már nem a 3 éves kislányok között, hanem a 13 évesek között a legszebb a világon – szerintem – a 10 évet öregedett unokám.

Nos, ki mit gondol? Érdemes lenne ezt (a fent emlitett minimális változtatással) valahol megjelentetni? Várom a reflexióitokat.

Fábián István

egyetemi tanár

a kémiatudomány doktora

az MTA doktora

Debreceni Egyetem

korábbi tanszékvezető és rektor (2010-2013) a Debreceni Egyetemen

a Magyar Rektori Konferencia Egyetemi Tagozat elnöke (2012-2013)

az MTA Elnökségének választott tagja (2013-2019)

Érdeklődve olvastam az írást. Számos 10 évvel ezelőtt azonosított probléma valamilyen módosulással most is megvan. Mégis, nem javaslom, hogy ez az írás vitát generáljon olyan kérdésekkel kapcsolatban, amik fontosak, de vannak náluk sokkal fontosabbak is.

Meglátásom szerint ugyanis az általad leírtaknál sokkal súlyosabb problémával kell az MTA-nak szembenéznie. Az elmúlt néhány évben történt változások eredményeként sikerült ugyanis megroppantani az MTA működésének alapjait, gyökeresen megváltoztak a működés keretei, stb. Meggyőződésem szerint jelen helyzetben elsődlegesen azt kell tisztázni, hogy mi legyen az MTA szerepe a magyar tudományos életben. Miközben az MTA kiemelkedő presztízsű (vajon meddig még?) intézmény, a kormányzati szándékoknak megfelelően egyre inkább súlytalanná válik. Benne van a pakliban, hogy egy légüres térben vegetáló tudósklubbá degradálódik. Szösszenetedben még arról írsz, hogy "a magyar tudomány irányítása az MTA-n keresztül a gerontokrácia kezében van". Nos, apjainkban az MTA szerepe a magyar tudomány irányításában nullához konvergál. Lehet persze örömködni, hogy ezzel a "gerontokrácia diktatúrája" megszűnt. Legalábbis az MTA-n keresztül, mert ha belegondolunk például abba, hogy az MTA kutatóintézeteinek einstandolása után kiknek van meghatározó szerepe az Eötvös Loránd Kutatási Hálózat irányításában, akkor olyan őrült nagy fiatalításról nem beszélhetünk. Nagyon sok mindent szóba lehetne még hozni, de most csak a feltett kérdésedre kívántam reagálni. Összességében először az MTA szerepét kellene világosan megfogalmazni és ahhoz kialakítani a tagsággal és vezetésel kapcsolatos elképzeléseket.

Bazsa György

emeritus professzor

a kémiatudomány doktora

Debreceni Egyetem

korábbi tanszékvezető és rektor (1995-2000) a Kossuth Lajos Tudományegyetemen (a mai Debreceni Egyetem egyik elődje)

országgyűlési képviselő (1998-2002)

a Magyar Akkreditációs Bizottság elnöke (2007-2012)

a Magyar Rektori Konferencia elnöke (1997–1998)

az MTA Elnökségének választott tagja (2001-2004)

Érdekes írás, de jobb lett volna akkor megjelentetni, mert most azt kérdeznék, miért most, miért kellett ezzel várni. Alapjában egyetértek Fábián Pistával, nem feltétlenül minden megfogalmazásával. De ez most kevésbé érdekes.

Volna nekem egy javaslatom gerontokrácia ügyben. Nem új gondolat, ez van a felsőoktatásban. Az egyetemi professzor (jó esetben) 70 éves koráig, vezetőként 65-ig (jó esetben még utána is, cf. Mocsai Lajos) juthat aktív szerephez, van szavazati joga az egyetemen. Utána emeritus professor, sok helyen emeritus rector, hatáskör nélkül. Legyen ugyanez a rendszer az Akadémián is! Legyen academicus emeritus, kapjon tiszteletdíjat, véleményt, javaslatot formálhat, de ne legyen szavazati, döntési joga. Ennyi a lényeg, nem részletezem. Egyébként most is van életkor alapú limit (200 fő) a 70 évnél fiatalabb akadémikusok számára (meg a 365 az akadémikusok teljes számára).

Héberger Károly

tudományos tanácsadó

az MTA doktora

Természettudományi Kutatóközpont

Meglepve és együttérzéssel olvastam szösszenetedet, de nemhogy még tíz évre el kell eltenned, hanem örökre.

Ugyanis okafogyott. Nem az a probléma, hogy öregek a tudósok, hanem, hogy kevés a pénz. Amig a zsűri 96 OTKA pályazatból 54-et támogatásra érdemesnek ítél és nyolcra elég a pénz, addig nem csodálkozhatunk azon, hogy saját képükre és hasonlatosságukra választódnak ki a jelöltek, vagy, hogy a miniszter gyereke kapja a pénzt, paripát és fegyvert.

Egy tudós gesztációs ideje hosszú (persze mateknál rövidebb mint az orvostudományban). Nem az baj, hogy öregek az akadémikusok, hanem hogy érdemi tudományos hatás nélkülieket is simán megválasztanak, megválasztottak. Intézeteket, egyetemeket alapítanak, átszerveznek politikai indíttatásból.

Vagy: nem tudsz a Lendület programról, ami hazahívta külföldről a fiatalokat és amit a közbeszéd pozítívan értékel, holott nem tudták magukkal hozni a kapcsolatrendszert, nem sikeresek az EU-s pályazatoknál sem, meg öregek is vannak köztük, meg kivételek is, de attól még általános gond az, hogy miután elfogyott a pénz, akkor miből működik tovább a csoportjuk?

Vagy: neked még illúzióid vannak az intézethálózat elvételével kapcsolatban? Innen belülről nézve az ELKH átalakítás katasztrófa. Mai napig nincs alapító okiratunk vagy szervezeti és mködési szabályzatunk. November 1-től elveszik a közalkalmazotti státuszt, jön az életpályamodell (azaz visszaáll a kandidátusi, ha nem is így fogják hívni). Béremelést beígértek, de a költségvetésben nyoma sincs. Egységes szabályozás lesz nyevtudománytól a fizikáig, a béremelést meg kíválóság szerint adják... Koncepció meg halványan sincs, pedig írtunk mi hármat is október óta.

Szóval ezer probléma van, amikről írni kéne és lehetne.

Keszei Ernő

emeritus professzor

az MTA doktora

Eötvös Loránd Tudományegyetem

tanszékvezető és rektorhelyettes (2010-2013) az Eötvös Loránd Tudományegyetemen

a Nemzeti Bologna Bizottság elnöke és Magyarország képviselője a Bologna Followup Group-ban (2010-től)

Kár, hogy 10 évvel ezelőtt nem jelentetted meg az írást! A Magyar Tudomány – ami a témában a leginkább illetékes, és (feltehetően) az érintettek olvassák is – lehozta volna. Ezt azért állítom ilyen határozottan, mert az én elég sarkos kritikámat is lehozta.

Azóta viszont sokat változott a helyzet, ezért – egyetértve Fábián Pistával – én is amellett vagyok, hogy most másról (is) van szó. Az MTA már nem főhatóság, nincs „tudományirányító” szerepe, és nem tart fenn és irányít (az osztályokon keresztül) kutatóintézeteket. Ezek után az „akadémikusnak” megválasztott tagjainak szinte semmi hatalma; befolyása sem sok. (Ezzel a címmel nem rendelkező tudóstársaink ugyanúgy tudnak lobbizni, mint ők.)

Az MTA-nak így vissza kellene állnia az alapításkor megjelölt céljainak követéséhez, vagy mondjuk ahhoz, amit Eötvös Loránd mondott az akadémiáról elnöki székfoglalójában: a tudományt művelőket és képviselőket összefogó szervezet, amiben nagyobb áttekintés lehet a magyar (és nemzetközi) tudományról, mint egyes intézményekben. Szóval tudósok civil szervezetének kellene lennie.

Amúgy formailag az is: a köztestület jogilag teljesen egyenértékű az egyesülettel (utána lehet járni; a fentebb említett cikkben én is kitértem erre). Amellett, hogy nincs reális és vonzó kép jelenleg arról, hogy mi az Akadémia feladata pontosan (amire Fábián Pista is utalt), ez az egyesületi működés is furcsa. Nem ismerek más egyesületet, amelynek 18 000 tagja közül a közgyűlésen 365 tag személyesen jogosult egy egész mandátummal szavazni, a maradék 18 000 mínusz 365 pedig csak (kis számú) képviselője útján, 200/17635 = 0,011 mandátummal. Úgy tűnik, Kosáry Domokos annak idején a köztestületet csak ürügyként hozta létre, hogy mentse a zárt klub helyzetét. Mi meg aztán asszisztálunk ehhez.

Az is furcsa, hogy a közel 3 000 MTA doktora (ill. egyenértékű) cím birtokosa közül háromévente kb. 30 új „akadémikus” kerül be a nagyon privilegizált (emelt tiszteletdíj) csoportba, miközben a választások előkészítésénél kiderül, hogy legalább 200-300 erre érdemes is van köztük. Azt már nem is említem, hogy az egyesületnek csak ezek a furcsán privilegizált tagjai választják ki azt a 30-at. Ezért nyilván örökölni kell ezt a privilégiumot, vagy be kell dolgozni magát ide annak, aki be akar jutni – amint Te is leírtad.

Szóval abban egyetértünk, hogy az MTA nem találta meg azt a társadalmi szerepet és működési modellt, amire a 18 000 magyar tudósnak (és az egész társadalomnak) szüksége lenne a jelenlegi helyzetben. Ez (lenne) most a legfőbb probléma, de láthatóan a most megválasztott vezetés inkább csak szavakban kerülgeti ezt.

(Zárójelben megjegyzem, hogy az – amúgy igen helyesen – az MTA tulajdonában lévő ingatlanok sorsát az MTA előnyére, a tulajdonjogot megtartva, abból a megfelelő anyagi hasznot húzva kellene rendezni. Nyilván ehhez sem ártana, ha valódi egyesületként 18 000 ember képviseletében lehetne erről tárgyalni.)

Összefoglalva: ha aktualizálod az írást, jelentesd meg a Magyar Tudományban.

2020.07.14.


This template downloaded form free website templates