ScienceBits

Hitelesen a tudományról – Hogyan küzdhet egy kutató az áltudományos tanok ellen?

TUDOMÁNYOS HÉTKÖZNAPOK

Ezt a kissé terjengős címet viselte a Fiatal Kutatók Akadémiája által szervezett elektronikus rendezvény, amely eredetileg „online tudománykommunikációs workshop”-ként volt meghirdetve. A keretet a Magyar Tudományos Akadémia rendezvényszolgálata adta elsősorban a Zoom nevű szoftverrel, s elvileg szabadon lehetett regisztrálni rá. Végighallgattam mindent, és nagyjából kétharmados sikerként könyveltem el magamban a dolgot: online-nak valóban online volt, tudománykommunikációról valóban sok szó esett, de „workshop”-nak nagyjából annyira volt workshop, amennyire vita az Akadémián „vita” névvel illetett tevékenység.

A résztvevők számában mérve a rendezvény jelentős siker volt: a Zoom-ban könnyű volt nyomon követni, hogy 190 és 200 között volt a bejelentkezettek száma, ami csak a legvégén csökkent valamelyest. Mi több, a résztvevők nevét is folyamatosan lehetett látni. Szomorú, de nem meglepő, hogy kémikust mindössze egyetlen egy névben ismertem fel, ő az egyik felkért előadó volt. Persze biztosan nem ismerem minden kémikus nevét Magyarországon, a nálam jóval fiatalabb korosztályokból akár többen is lehettek, de az a tény, hogy csak egy nevet ismertem fel, összevág azzal a személyes tapasztalatommal, hogy a kémikustársadalmat az ilyen jellegű társadalmi tudománykommunikáció nagy átlagban teljesen hidegen hagyja.

A rendezvény két köszöntő után négy húszperces előadásból, majd egy kerekasztal-beszélgetésből állt. Az előadók mindegyike fiatalabb volt nálam. Elsőként egy nyelvész az álhírekről és áltudományokról beszélt, majd egy tudományfilozófus az ismeretek elsajátításában is egyre inkább terjedő fogyasztói szemléletről tartott előadást. Ezután egy biológus blogszerző mondta el saját személyes tapasztalatait, végül kémikus kollégám a gyógyászat áltudományos áttöréseiről osztott meg néhány gondolatot. Ő fogalmazta meg azt is, amit már én is régóta mondogatok: amíg a tudományos ismeretterjesztő munka semmilyen módon nem segíti a tudományos pályán való előrejutást (mi több, a rá fordított idő miatt egyértelműen hátráltatja), addig nem sok jóra lehet számítani. A kerekasztal-beszélgetésben hárman vettek részt: a Kossuth rádió egyik tudományos újságírója, az Akadémia Kommunikációs Főosztályának vezetője (egyébként maga is elismert tudományos újságíró), és a Szertár Projekt egyik tudománykommunikációs szakembere. Itt szívem szerint hangsúlyozottan idézőjelbe tenném a „kerekasztal-beszélgetés”-t, mert igazából ez három monológ volt egymás után, nagyon kevés valódi eszmecserével. Mindezen fanyalgásom ellenére mind a négy előadásban, és az utána következő monológokban is volt olyan gondolat, amely megjegyzésre érdemes.

Az Akadémián uralkodó szokásoknak megfelelően a hallgatóság részvétele az eseményekben minimális volt. A Zoom ’Chat’ funkcióját ugyan nem tiltották le, de különösebben senki nem is reagált az ott megfogalmazottakra, így a résztvevők tíz százaléka sem használta. Jellemző, hogy az utolsó harminc másodperben még hárman is írtak ide, de elolvasni már senki nem tudta ezeket a hozzászólásokat, mert lezárták az értekezletet.

Összességében így is hasznosnak gondolom a rendezvényt, de azt nem tudom nem észrevenni, hogy a Fiatal Kutatók Akadémiájának működésében a fiatalság általam kívánatosnak tartott jellemzőiből nagyon kevés van meg: gyakorlatilag a Magyar Tudományos Akadémia működését utánozza kisebb léptékben. Ez talán nem is meglepő, de azért jó lenne, ha kísérletet tenne arra, hogy egy 19. században megragadt szervezetet megpróbáljon ráébreszteni arra, hogy már a 21. századnál tartunk.

2022.02.02.