ScienceBits

Hol terem a magyar akadémikus?

TUDOMÁNYOS HÉTKÖZNAPOK

Igen, Gárdonyi Géza ihlette a címet az Egri csillagok első fejezetével. Mentségemre legyen mondva: Gárdonyi Gézáról elnevezett gimnáziumban érettségiztem, és a történelmi regényeit (Egri csillagok, Isten rabjai, Láthatatlan ember) még kedvelem is.

Igazából Gárdonyitól eltérően nem egyetlen magyar vitéz "termőhelyéről" szeretnék írni, hanem általánosságban az akadémikusválasztás folyamatáról. Ugyan a következő akadémikusválasztás csak jövőre esedékes, de az idén a négy osztályülésből már hármat is az akadémikusok zárt ülése követett, amelynek elsődleges célja a tagválasztás előkészítése volt.

A Magyar Tudományos Akadémia tagjainak száma korlátozott. Igazából kétfajta korlát is van: az egyik a hetven év alatti, a másik a teljes tagság számára jelent határt. Már hosszú ideje a második jelenti a tényleges korlátot. Ebből az következik, hogy a betölthető új akadémikushelyekről gyászjelentésekből lehet első kézből értesülni. Ennek persze megvannak a maga igen morbid következményei. Én nehezen tudnám elviselni azt, hogy öregkoromban más, tehetséges, de nálam lényegesen fiatalabb szakemberek akadémikussá válását az akadályozná, hogy még nem haltam meg.

Persze a tény az tény: jelenleg annyi új tagot tudnak választani, amennyi az előző három évben meghalt. Az MTA-nak van tizenegy osztálya, az újonnan választható tagok száma egy osztály számára viszont nem függ attól, hogy éppen ott hány üresedés volt. Alapjában véve az egyenlő elosztásra törekednek minden alkalommal. A gyakorlatban persze az új helyek száma a legritkább esetben osztható tizeneggyel, vagyis ki kell választani azokat az osztályokat, amelyek az átlagnál több új taggal bővülhetnek. A 2017-es közgyűlés lényegében az Akadémia elnökségének adta ezt a jogot. Erre még visszatérek.

A választást az egyik kollégám úgy jellemezte, hogy az idősebb generáció lovit helyettesítő szórakozása. Nagyjából egy évvel a tényleges választás előtt az adott osztályhoz tartozó minden akadémikus javasolhat négy jelöltet, akikkel szemben egyetlen követelmény van: legyen MTA doktori címük. Az egyes osztályokhoz tartozó bizottságok is javasolhatnak négy-négy tudóst: ebbe a folyamatba gyakran még az eggyel lejjebbi szintet jelentő munkabizottságokat is bevonják, s ez a nem akadémikusok számára az utolsó véleménynyilvánítási lehetőség. Elvileg így aztán egy osztályon akár 150 körüli jelölt is összejöhet, de persze egy szakember tipikusan több helyről is kap támogatást. Innentől csak az adott osztályhoz tartozó akadémikusokon múlik minden. Először a sok javaslatot egyetlen, kb. 15 nevet tartalmazó, hivatalos akadémikusjelölti listára szűkítik. Róluk már részletes információ jelenik meg az MTA Internetes oldalain. Végül egy osztályon belül több lépésben kidobálják a kisebb támogatottságú jelölteket, s végszavazásnál a tagok legalább 50%-ának támogatását elnyerőket terjesztik fel az elnökségnek a sorrend megjelölésével. A sorrenden később senki nem változtathat, az elnökség csak annyit tesz, hogy az egyes osztályok által betölthető helyek számát meghatározza. Előfordult már az is, hogy egy osztály kaphatott volna több új helyet is, mint ahány jelöltje megkapta az utolsó szavazáson az 50%-os támogatást (az ilyesmi többnyire hírértékű, és megkockáztatom, egyfajta röhej tárgya is bennfentes körökben). Végül a közgyűlésen a választott képviselők távollétében az akadémikusok zárt ülése szavaz utoljára, de ez már csak formalitás.

Ennek a rendszernek az az eredménye, hogy ha valaki nagyon szeretne akadémikus lenni (ami azért előfordul), akkor az egyetlen lehetősége az, hogy a meglévő akadémikusokat meg próbálja győzni arról, hogy őt támogassák. Ennek számos módja van, és sok az olyan köztük, amelyek számomra egyáltalán nem rokonszenvesek. Az eljárást (néha még maguk az akadémikusok is!) nem egyszer minősítik kevéssé szalonképes szavakkal. A folyamat része például, hogy az akadémikusok között klikkek alakulnak ki, amelyekben gyakran a munkahely az összekötő erő. A kémiai osztályon például gyakran hallani műegyetemi akadémikusmaffiáról, amelynek annyi tényalapja van, hogy a kémikus akadémikusok közül a BME-n dolgozóké a legnagyobb csoport. Elvileg a tudományos teljesítmény alapján kellene az új tagokat választani, de ezt egyébként lehetetlen mérni. A gyakorlatban az alakult ki, hogy van egy bizonyos szakmai minimum, amit az akadémikusjelölteknek el kell érni, de ezen túlmenően a tényleges választásnál már egészen más szempontok érvényesülnek.

Habár ezt a választási rendszert én is gyakran szoktam nevetségesnek bélyegezni, az igazság az, hogy (egyelőre) nem tudnék helyette olyat javasolni, amely nagy valószínűséggel a tudományos közösség érdekeit jobban szolgáló végeredményre vezetne. Valahogy azt kellene elérni, hogy a többség ne a saját (gyakran kicsinyes) érdekei alapján, hanem a közösségi célokat szem előtt tartva vegyen részt a folyamatban. Egyetlen olyan változtatás van, ami szerintem egészen bizonyosan pozitív irányba terelné a dolgokat: ha az akadémikusi megbízatás határozott időre (pl. 15 évre) szólna. Ezt tavaly még az MTA elnökének is megemlítettem. A válasza az volt, hogy nincs olyan akadémia a világon, amely ne életfogytig választaná a tagjait.

2018.05.08.