ScienceBits

Akadémiai javaslat a nagy rendszámú elemek magyar nevére

TUDOMÁNY MINDENKINEK

Az MTA Kémiai Osztályának júniusi üléséről írt blogbejegyzésben már beszámoltam arról a sikertelen kezdeményezésemről, hogy az Akadémia által felkért, háromtagú bizottság által a nagy rendszámú elemek magyar nevére vonatkozó előterjesztés elfogadását megakadályozzam. Akkor megígértem azt is, hogy magáról a javaslatokról is írok, ezt teszem meg a mostani bejegyzésben.

Ez a téma több okból is közel áll hozzám. Egyrészt az első komoly ismeretterjesztő cikkemet az urán utáni elemek elnevezéséről írtam a Középiskolai Kémiai Lapok számára; ezen a blogon éppen ebből született az első bejegyzés Elemnévadás az uránon túl címmel. Másrészt a periódusos rendszerről most már elég nagy rendszerességgel tartott előadásaim miatt a 100-nál nagyobb rendszámú elemek magyar nevét valószínűleg nagyon kevesen mondják ki gyakrabban, mint én. Harmadrészt annak idején szereztem szakfordítói diplomát is, és ez nekem nem egyszerűen az angoltanulás egy formája volt, hanem nagyon is érdekel a nyelvészet. Én például szívesen lapozgatom a Nyelvművelő kéziszótárt (destruktív, közbevetett megjegyzésem: nem a szakfordító-képzésnek köszönhetem, hogy tudok a létezéséről).

Talán hiba volt, hogy az osztályülésen a nyelvi ellenérveimből semennyit nem ismertettem, de ez az írás alkalmat ad rá, úgyhogy most meg is teszem. Úgy döntöttem, hogy az eredeti előterjesztést teljes egészében, változatlanul, sárga kiemeléssel bemásolom (csak a bizottsági tagok nevét pontozom ki, mert semmiképpen nem szeretném, ha ők személyes támadásnak értelmeznék a véleményemet), de a szövegbe kiemelés nélkül a saját megjegyzéseimet és ellenérveimet is beékelem. A szerintem egyébként sokkal súlyosabb, nem nyelvi eredetű ellenérzésimről már írtam az osztályülésről szóló beszámolómban, azokat itt nem ismételem meg. Tehát a javaslatok:

Szerintem egyszer már a szakma által is elfogadott elemnevek felülvizsgálata akkor is káros, ha az előterjesztők szerint ez ellentmond az – egyébként csak általuk vélelmezett és írásban nem rögzített – konvencióknak.

Noha az ium-ra végződő (régebbi) elemnevek nagy része valóban követi ezt a "szabály"-t, szerintem a mai magyar nyelvhasználók nagy többsége már nem érzi iránymutatónak. Ezt egyértelműen bizonyítja az a tény, hogy a javaslattevők sok esetben már meggyökeresedett, lexikonokban is megtalálható, de a megfogalmazott elvnek ellentmondó neveket akarnak kijavítani. Jelentős régebbi ellenpélda is akad: a nátrium. Egyetlen magyar anyanyelvű kémikussal sem találkoztam még, aki arra hivatkozott volna, a röntgenium név 'e'-vel kiejtésébe ('é' helyett) beletörne a nyelve. És én azt is bevallom, hogy a nobélium nevét én gyakran ejtem 'nóbelium'-nak, mert a tudós eredeti nevét sokkal fontosabbnak gondolom, mint az általam mesterkéltnek érzett magánhangzó-hosszabbítási igényt ebben a pozícióban. A mendelévium esetében nincs ilyen problémám, mert ezt az elemet amerikai tudósok nevezték el, a magyar névben a d betű már az angol név magyaros leírásából származik, s így az 'e' helyett szereplő 'é' is áthallás a tényleges angol kiejtésből – legalább is az én számomra. Itt talán azt is érdemes megjegyezni, hogy oroszul is az angol változatot írták át cirill betűkre (Менделевий), és nem a tudós eredeti, orosz nevéből próbálták meg származtatni az elemnevet.

Egy kicsit továbbgondolva a leírtakat: a bizottság által megfogalmazott szabály lényegben azt írná elő, hogy az időmértékes verselés szabályai szerint minden 'ium'-ra végződő elemnév utolsó verslábának daktilusnak kell lennie (hosszú-rövid-rövid). Amikor ezen gondolkodtam, akkor rájöttem arra, hogy például a rubídium és a gadolínium esetében csak azért ejtek hosszú í-t, mert másoktól így hallottam. A 'rubidium' és a 'gadolinium' verziók semmivel sem kevésbé természetesek számomra, a nevek eredete alapján még indokoltabbak is lennének, hiszen például az utóbbi elem Johan Gadolin tudósról kapta a nevét, akinek a nevében az 'i' rövid. Egyébként a javaslatról az is eszembe jutott, nyelvi szempontból mekkora nagy szerencse, hogy az 1990-es években sikertelen maradt az a magyar törekvés, hogy Hevesy Györgyről elemet nevezzenek el. Ez az elemnév lett volna angolul a hevesyum, de a jelenlegi ajánlásban megfogalmazottakat követve ez nem minősülne magyarosnak, vagyis a "szabályos" forma a hevésium lenne. Ezt szerintem a legtöbb magyar kémikus tiszteletlenségnek érezné a tudóssal szemben. Ebben az esetben viszont Meitnerrel és Röntgennel szemben sem lennék tiszteletlen – függetlenül attól, hogy ők nem magyarok voltak.

Azzal pedig kimondottan nem értek egyet, hogy elemneveket az időmértékes verselés szabályaihoz igazítsunk. A latin hangsúlyviszonyokra való hivatkozást ostobaságnak érzem: a latin holt nyelv, az urán utáni elemek neve 1940 után született, s erősen kétlem, hogy bárki bármikor is ki akarta volna őket mondani latinul. Különösen problémásnak érzem a helyzetet, ha nem rövid-hosszú magánhangzópárokról van szó (mint az 'i' és az 'í'), hanem különböző hangokról: az 'a' és 'á' vagy az 'e' és 'é' ugyanis köztudottan nem ugyanannak a hangnak a rövid és hosszú változatai. A megfogalmazott szabály szerintem azt akarja elkerülni, hogy sok rövid szótag kerüljön egymás után egy elemnévben. Egyáltalán nem tartom meggyőzőnek, hogy a sok rövid szótag idegen a magyartól. Például Weöres Sándor közismert versében:

Ezt a verset a legtöbb magyar ember óvodából ismeri, s a ritmikájának a lényege a sok egymás utáni rövid szótag.

Én itt egyértelműen a radzerfordium alakot szeretem. Nem tagadom, hogy a 'dz' használata téves, nem adja vissza az angol eredetit, de a 'd' használata semmivel sem kisebb tévedés: a saját angol hangtani emlékeim, illetve személyes tapasztalatom szerint éppen a 'd'-vel való átírás az, amit el kell kerülni. Az angolban 'th'-val leírt zöngés hang nem létezik a magyar nyelvben, így csak helyettesíteni lehet valami mással. A 'd'-vel való helyettesítés szerintem azért nagyon rossz, mert 'd' egyébként van az angolban, így a magyar átírásban nincs különbségtétel az eredeti nyelvben nagyon is különbözően ejtett hangok között. A 'dz'-nek nincs angol megfelelője, ezért legalább a különbségtétel megvan. Egyébként a júniusi osztályülésen az egyik akadémikus erre a javaslatra mondta azt, hogy bár nem valószínű, hogy életében le kell még írnia ennek az elemnek a nevét, de ha mégis, akkor ő rutherfordium-ot fog íri függetlenül attól, hogy mit javasol a bizottság. Itt is érdemes megnézni hogyan írják a nevet oroszul: Резерфордий. Vagyis annak ellenére, hogy oroszban is létezik 'd', nem ezzel, hanem 'z'-vel írják át a kritikus hangot, mert számukra ez a legközelebbi hang ('dz' nincs az oroszban).

Én viszont ezt az elemnevet szíborgiumnak írom, tisztelve a tudós nevének eredeti kiejtését.

Én a bórium alakot használom, megintcsak a tudós nevének eredeti kiejtése miatt. Az összekeverhetőséget a bórral nagyon-nagyon-nagyon gyenge érvnek tartom: legfeljebb a kiejtett alakok összetéveszthetők, azon pedig az íráskép jottányit sem változtat, akár van benne 'h', akár nincsen. Egyébként ha az ilyen összetéveszthetőség komolyan aggasztana bárkit is, akkor a cézium-cérium elemnévpárral kellene elsőként kezdeni valamit. Végül egy szurkálódó megjegyzés: itt a bizottsági javaslat nem felel meg az elején sérthetetlennek deklarált elveknek, hiszen azok hosszú magánhangzót kívánnának az első szótagban.

Erről a problémáról már írtam az általános szabályok között is: a meitnerium forma is pont ugyanolyan jól ejthető ki magyarul, mint az előterjesztés javaslata. Különösen rossz példának érzem itt az einsteiniumot említeni, hiszen benne éppen a tudós nevének eredeti írásképe maradt meg a magyar névben is.

Hasonló eset a meitneriumhoz, s még súlyosabb is, mert a röntgen szót a magyarban köznévként is elterjedten használják: senkit nem hallottam még röntgénsugárzásról beszélni.

Ezt én mindig is így írtam, szerintem ez a közmegállapodás is.

Számomra a nihonium forma hangzik természetesnek magyarul, de itt komoly ellenérvem nincs a bizottság javaslatával szemben.

Már többször tárgyalt eset: a tudós neve Flerov volt, és nem Fleróv.

Itt a 'moszkovium' a jelenleg elterjedt forma; engem sem a rövid, sem a hosszú 'o'-s írásmódhoz nem fűznek jeletős érzelmek.

Ezt mindig így írtam, hiszen az eredeti angol kiejtés is közelebb van a magyar hosszú 'ó'-hoz az én fülem számára, mint a rövidhez.

Itt magával a javaslattal nincs bajom, de az érvelésben egy dolog szúrja a szememet: "de ebben az esetben visszamenőleg, az asztatin esetében is így kellene eljárni". Ezt szerintem semmi nem indokolná. A halogének neve a magyar nyelvben amúgy sem követ semmilyen mintát, kapitális ostobaság lenne egy új elem elnevezése miatt megváltoztatni egy nagyon régiét. Ami komolyabb probléma: kémiában kevésbé tájékozott fordítók valóban használják is az 'asztatin' formát a magyar asztácium helyett. Ennek az elkerülésére én a 'tenesszin' magyar nevet egy picit szerencsésebbnek tartanám a 117-es elem esetében.

Itt a javaslat ellen nincs lényegi kifogásom (leszámítva azt, hogy az oganesszon verzió már elterjedt), de az ismertetett érvet megint nem gondolom átgondoltnak. A mendelévium esetében teljesen világos, hogy a magyar név az angol elemnévből született, és nem a tudós nevének eredeti, cirill betűs alakjából. Hasonló cirill-latin betűs kérdés elvileg még a flerovium és a szamárium esetében merülhet fel, de ott igazából nincs miért foglalkozni vele. Azonban egyszer talán illik a cirill betűs neveket a bizottsági javaslatot támogatólag is idézni: a 118-as elem oroszul valóban Оганесон, vagyis rövid 'sz' van benne. Végül: ha itt számít a tudós eredeti nevének kiejtése, akkor Flerov és Meitner esetében miért nem?

Kései kiegészítés: A Magyar Tudományos Akadémia 2019. július 24-én az Interneten hozta nyilvánosságra ajámlásait. Egy erre mutató linket hozzáadtam a bejegyzéshez.

2019.07.01.