ScienceBits

Professzori kinevezések átadása

TUDOMÁNYOS HÉTKÖZNAPOK

Ahogy már egy korábbi bejegyzésben elbüszkélkedtem vele, a köztársasági elnök 2015. szeptember 1-jétől kinevezett egyetemi tanárnak. A kinevezési oklevelek átadását különösebben nem siették el: az eseményre csak november 10-én, egy keddi napon került sor.

Nem vártam, hogy a köztársasági elnök valóban jelen is legyen, mert a mostani államfő tudomásom szerint még soha nem volt ilyen eseményen, mindig az emberi erőforrások miniszterére hagyta az ügyet. Ez az idén sem történt másként, s jelen volt még a felsőoktatásért felelős államtitkár is. A helyszín a Bródy Sándor utcában, a Nemzeti Múzeum mellett található Budapesti Olasz Kultúrintézet volt, abban is a Giuseppe Verdi terem. Első ránézésre ez elég furcsának tűnhet: vajon mi köze az olasz kultúrának a magyar felsőoktatás professzoraihoz? Ha viszont tudja valaki, hogy maga az épület 1865 és 1902 között a magyar Parlamentnek adott otthont, talán kevésbé lesznek ellenérzései, különösen annak ismeretében, hogy a korábbi években a helyszín egyébként a Pesti Vígadó volt.

A kinevezések átadása 11 órakor kezdődött, de mindenkitől azt kérték, hogy a regisztráció érdekében már délelőtt tízre legyen ott. Viszont ennek a következményeit is átgondolták: frissítőket és kávét már a kezdés előtt is felszolgáltak, így a várakozás aligha lehetett kellemetlen a többség számára. Minden újonnan kinevezett professzor elvileg egy vendéget vihetett, de azért volt, akit házastársán kívül két gyermeke is elkísért.

Az épület tényleg érdekes: az utcafront felé nem valami impozáns a homlokzat, de befelé váratlanul nagy a hely. A fő vonzóerő számomra mégiscsak az volt, hogy egyik kedvenc íróm, Mikszáth Kálmán parlamenti karcolataiban megörökített események nagyrészt itt játszódtak. Annak idején Jókai Mór is parlamenti képviselő volt, s például a Jövő század regényében elég élénk humorral írta le, milyennek képzeli a XX. századi magyar Országgyűlést - természetesen a XIX. századi személyes tapasztalatok alapján.

Maga az ünnepség a miniszter beszédével kezdődött: a fő motívum az éppen akkor bejelentett felsőoktatási béremelés volt. Az államtitkár is beszélt egy kicsit: megvallom, az sem érdekelt különösebben. Elsőként néhány rektori kinevezést adtak át, majd az egyetemi tanárok következtek. A szervezés itt is átgondolt volt: egy sorkihagyási trükkel megoldották, hogy mindenki kimehessen úgy, hogy közben a vele egy sorban lévők közül senkinek ne kelljen felállnia. Amikor rám került a sor, mindenki máshoz hasonlóan a miniszterrel és az államtitkárral is kezet fogtam, erről fényképes bizonyíték is készült. Lehet, hogy az ő elképzelésük szerint ez áhítattal kellett volna eltöltsön, de igazából csak annyi járt a fejemben: ők minden valószínűség szerint már rég nem lesznek politikai vezetők, amikor én még mindig egyetemi tanár és tudós leszek.

Az utánam lévő hölgy még átvette a kinevezését, aztán hirtelen úgy tettek, mintha véget ért volna az esemény, a miniszter és az államtitkár visszavonult a színpadról. Két rövid zongoradarab után azért csak visszatértek, és átadták a hátralévő okleveleket is. Közvetlenül mögöttem egy szegedi kémikuskollégám ült, az idő jelentős részében ilyen-olyan megjegyzésekkel szórakoztattuk egymást - de persze csak igen halkan. Hárommal jobbra tőlem egy olyan egyetemi tanár helye volt, akinek a kinevezése finoman szólva is közfelháborodást váltott ki (legalább is abban a közegben, ahol én gyakran megfordulok), mert őt a Magyar Akkreditációs Bizottság nem tartotta alkalmasnak erre. Az ő nevének elhangzásakor sem én nem tapsoltam, sem a körülöttem ülők túlnyomó többsége. Ennek ellenére a teremben összességében én nem véltem eltérést felfedezni a taps hangerejében. Maga a miniszter még így sem lehetett elégedett a dologgal, mert az oklevél átadása után még külön is tapsolt egy ideig.

Az ünnepséget fogadás követte. Az egész eseménnyel kapcsolatos előzetes várakozásaim egyébként nem voltak valami szívderítőek, de azért összességében rosszabb is lehetett volna.

2015.11.10.