ScienceBits

Egyetemi tanári kinevezés

TUDOMÁNYOS HÉTKÖZNAPOK

A köztársasági elnök 364/2015. (VIII. 26.) rendeletében 2015. szeptember 1-től kinevezett egyetemi tanárrá. Sokan gratuláltak már ebből az alkalomból, és normális körülmények között ez minden bizonnyal ok is lenne arra, hogy kellemesen érezzem magam. Ma viszont olyan világban élünk, hogy ez a hangulat igen távol áll tőlem.

Egyetemi tanárnak lenni az én meglátásom szerint nagyobb fizetést jelent, mint a többi oktatói és kutatói beosztás, de semmit többet. Persze leírt vagy hallgatólagos előfeltétele jelentősebb egyetemi vezetői pozícióknak (tanszékvezető, intézetigazgató, dékánhelyettes, dékán, rektor, stb.), de ennyi erővel felőlem akár a nyilvános kardnyelés előfeltétele is lehetne: a felsoroltak egyikéhez sincsenek meg a megfelelő fizikai vagy pszichológiai adottságaim.

Ami mélységesen elkeserítő volt, az az eljárás hossza. Az egyetemi tanári kinevezés lényegi előfeltétele a mi karunkon az MTA doktori cím megszerzése. Még 2011 májusában mutattam be az MTA doktori értekezésem tervezetét a Reakciókinetikai és Fotokémiai Munkabizottság ülésén, ahol egyhangú támogatást kaptam, vagyis a jelen lévők szerint minden feltételnek megfeleltem. Az MTA szervezeti át- és újjáalakulása miatt csak 2012 márciusában adtam be a dolgozatot, a védésem pedig 2013 májusában volt - mindezt úgy, hogy minden egyes fórum az első adandó alkalommal tárgyalta a pályázatomat és döntést hozott róla, s a hivatalos bírálók sem tartották fel az eljárást. A címet 2013. július 1-től viselhetem. Ezek után 2014 tavaszán kezdeményezték egyetemi tanári kinevezésemet, 2014 szeptemberében kiírták a pályázatot. Minden fórumtól maximális támogatást kaptam, de ez a gyorsaságra (vagyis inkább a lassúságra) semmilyen hatással nincsen. Kis rosszindulattal azt is gondolhatnám, hogy a folyamat négy évnél is hosszabb ideig tartott azután, hogy először alkalmasnak minősítettek. Ez azért szigorú bürokratikus szempontból persze legalább is csúsztatás, mert 2011 tavaszán az MTA doktori értekezésemről és nem az egyetemi tanári kinevezésemről volt szó; ugyanakkor nem látom magától értetődőnek, hogy a két eljárás ennyire élesen elkülönül, az egyiket be kell fejezni a másik elkezdése előtt. Azt is tudom, hogy panaszkodásra sincs különösebb okom: a most kinevezett egyetemi tanárok között két, a Szegedi Tudományegyetemen dolgozó ismerősöm is hosszú éveken át volt egyetemi docens az MTA doktora cím megszerzése után.

Sokan azt gondolják, hogy az egyetemi tanári címnek van egyfajta tekintélye. Ez abban is megnyilvánul, hogy az egyetemi tanároknak elvileg a „professzor” megszólítás jár. Ez a szó már önmagában is érdekes. Eredete latin: a pro- előtag jelentése magyarul „elő”, míg a fari („beszélni”) igéből képzett fateri szó jelentése „kimondani”. A profateri összetett latin szó jelentése „beismer, bejelent”, az ebből képzett professio szónak pedig a magyar „nyilvános beismerés” felel meg, de latinul „foglalkozás” értelemben is használatos volt. A professzor tehát egyfajta „nyilvánosan bejelentett tanító”, vagyis önmagában rangra vagy tekintélyre utaló nyelvi elemet nem hordoz. Az angol nyelvben kicsit jobban megmaradt ez a jelentéstartalom, mert ott a professor szó bárkit jelenthet, aki egyetemen oktat. Ha már nyelvi kérdéseknél tartunk: a professzor és a próféta szó hasonlósága számomra elég érdekesnek és furcsának is tűnik. A szótörténeti szótáram szerint viszont a jelenség véletlen: a próféta szó eredete nem is latin, hanem görög, ahol a prophétesz szó jelentése „hírnök, tolmács, szószóló, jós”, s benne a pro- („-ért, helyett”) előtag és a phémi („szól”) ige rejtőzik.

Mindig is furcsálltam egy kicsit, hogy a magyar egyetemeken az oktatók között igen merev formális hierarchia uralkodik, s azt soha nem tudtam eldönteni, hogy ez porosz vagy orosz örökség-e (meglehet, egyik erősítette a másikat). A tudósok elvileg azt tartják, hogy tudományos vitáknál kizárólag az érvek logikai helyessége és igazságtartalma számít, az érvelő személye nem. Már régen rájöttem, hogy ez a valóságban a legkevésbé sem igaz, ugyanakkor hiszem, hogy valamikor a jövőben mégiscsak így lesz majd, vagy legalább is errefelé változik a világ. Kicsit kiforgatva a szavakat azt is mondhatnám, hogy a tekintélytiszteletre már jó ideje nem tekintek tisztelettel, mert az én tapasztalatom szerint inkább gátja, mintsem előmozdítója az emberiség haladásának. Talán ebből is származik, hogy egyetemi óráim során kimondottam nem igénylem a hallgatóság formális tiszteletadásának üres külsőségeit: eszembe sem jut, hogy bárkinek fel kellene állnia pusztán azért, mert a terembe lépek, illetve egyáltalán nem zavar, ha valaki eszik vagy iszik óra alatt (már amíg csendben teszi ezt). Még mondásom is van ilyen esetekre: sem bíró, sem pap nem vagyok, hogy áhítattal kelljen hallgatni engem.

A tekintélytisztelettel szembeni ellenérzéseimnek valószínűleg ahhoz is van köze, hogy a tekintély igen erősen korrelál az életkorral. Semmi tisztelni valót nem látok egy ember által élt idő hosszában: ez pusztán egy biológiai tény, amelyen változtatni sehogy nem lehet. Ráadásul az objektív bizonyítékok (hmm... önellentmondás lesz, ha hozzáteszem a számomra szót?) azt mutatják, hogy az ember intellektuális képességei nagyjából csak addig fejlődnek az idővel, amíg iskolába jár. A sakk például meglehetősen jó objektív mérője az általam nagyra értékelt gondolkodási készségnek. Zárt rendszer ugyan, s ebben különbözik a természettudományoktól, az összehasonlítási módszerek viszont egyértelműek. Nem lehet véletlen, hogy a Nemzetközi Sakkszövetség e sorok írásakor éppen érvényes világranglistáján a 100 legjobb játékos közül 89-en fiatalabbak nálam.

Visszatérve az egyetemi tanári kinevezéshez: a Debreceni Egyetem Rektori Hivatala augusztus 27-én értesített a köztársasági elnöki határozatról. Még aznap kapcsolatba lépett velem valaki a Természettudományi Kar Dékáni Hivatalából, hogy az egyetemi tanári talár elkészítéséhez megérdeklődje a testméreteimet. A talárviselést már annak idején a doktoravatáson is ellenszenves jelmezbálként éltem meg, s érzéseim azóta sem változtak. Sőt... El is határoztam, hogy (legalább is magamban) a „bohócruha” megnevezést fogom használni, ha az egyetemi talárról van szó. Még egy közmondásra is hivatkozhatok: nem a ruha teszi az embert.

A Rektori Hivatal az első értesítés után néhány nappal azt is megüzente, hogy egyeztetett a minisztériummal: a kinevezések átadása szeptember végén vagy október elején lesz Budapesten. Ez nem okozott nagy meglepetést, hiszen az elmúlt években mindig így volt. Ha már írtam a professzor szó eredetéről, akkor itt talán érdemes arról is megemlékezni, hogy ez az alkalom lenne a professio, vagyis nyilvános bejelentés. Hazánkban formálisan a köztársasági elnök nevezi ki az egyetemi tanárokat, s régebben szokás is volt, hogy ezt személyesen teszi. A jelenlegi köztársasági elnök azonban tudomásom szerint soha nem vett részt ezen az eseményen, mindig a határozatot ellenjegyző szakminiszterre hagyta a feladatot. Talán még nem számít politizálásnak, ha ezzel a gyakorlattal szemben is kifejezem súlyos kételyeimet: a közjogi méltóságnak számító köztársasági elnökkel szemben a szakminiszter kormánytag és olyan politikus, akivel az egyetemi oktatók számottevő része valószínűleg akkor sem rokonszenvez, ha történetesen jól végzi a munkáját. Ha a köztársasági elnök nem gondolja fontosnak a kinevezéseket, talán sokkal szerencsésebb lenne például a Magyar Tudományos Akadémia elnökét felkérni a helyettesítésre. Arról nem is beszélve, hogy az elmúlt években az összejövetelt a Pesti Vígadó épületében tartották: ennél az Akadémia díszterme sokkal méltóbb helyszín lenne.

2015.09.01.