ScienceBits

Konferencia a Soai-reakcióról

TUDOMÁNYOS HÉTKÖZNAPOK

A Magyar Kémikusok Egyesülete által szervezett Nemzeti Konferencia szerda délelőtti programján azért nem vettem részt, mert már útban voltunk egy másik konferenciára, amely a rövidnek vagy elegánsnak nem különösebben mondható 3rd International Symposium on the Soai Reaction and Related Topic címet viselte. A rendezvény színhelye Felsőmocsolád volt (nem tagadom, nekem bő öt éve meglepetést okozott, hogy valóban létezik ilyen nevű település Magyarországon Kaposvár közelében). A falu mérete nem feltétlenül indokolja, hogy ott nemzetközi tudományos konferenciát rendezzenek, de az itt található Bánó kastélyszálló sok szempontból ideális kis méretű tudományos összejövetelekhez: a külvilág vonzásától valamennyire elszigetelt hely - gyönyörű környezetben.

Felsőmocsoládról mindig eszembe jut, hogy ennek a településnek köszönhetően tudtam meg, hogy a 67-es út nemcsak a Republic egykori dalában létezik: a valóságban Balatonszemest köti össze Szigetvárral. Erről az útról Mernyeszentmiklóson kell letérni, és alig egy kilométer után már meg is érkezünk Felsőmocsoládra. Debrecenből autópályán az én kényelmes tempómban szűk öt óra autóvezetés, ebben már három rövid megállás is volt.

A konferencia zárt rendezvény meghívásos alapon, huszonöt-harminc résztvevővel. A központi téma természetesen a Soai-reakció. Ez Kenso Soai tokiói kutatóról kapta a nevét, az első lényeges publikáció éppen húsz éve, 1995-ben jelent meg róla. A reakciónak tudományos pályafutásomban elég jelentős szerepe van (vagy volt), még a Természet Világa folyóiratba is írtam egy ismeretterjesztő cikket róla, az írás a blogon is olvasható. Ahogy a konferencia neve is mutatja, ez volt a harmadik ilyen rendezvény. A második szimpózium 2010 szeptemberében volt, ugyancsak Felsőmocsoládon, az első pedig 2008-ban, az olaszországi Lama Mocognóban. Öt éve is részt vettem rajta, akkor találkoztam először Kenso Soaival, hét évvel ezelőtt Olaszországban viszont nem voltam még ott. Öt éve is és az idén is a legfontosabb számomra az volt a rendezvényen, hogy jó néhány olyan kutatóval találkozhattam személyesen, akiknek a nevét tudományos publikációk révén már jól ismertem.

A konferencián a következő kutatók tartottak előadást (a felsorolás sorrendje az időrendet követi): Barabás Béla, Tsunneomi Kawasaki, Szalontai Gábor, Jacek Mlynarski, Fülöp Otília, Claudia Zucchi, Arimasa Matsumoto, Mohamed Amedjkouh, Hanae Ozaki, Pályi Gyula, Josep M. Ribó, Noriko Fujii, Micskei Károly, Mika László, Luciano Caglioti (igazából helyette Valeria Righi tartotta meg az előadást), Thomas Buhse, jómagam, Valeria Righi, Farkas Gergely, Paul G. Mezey, Luisa Schenetti, Albert Moyano, Bertók Botond.

Az előadások közül talán kettő marad emlékezetes: mindjárt az elsőn az 1995-ben, Nature-ben megjelent nevezetes Soai-cikket idéző közleményeknek és szerzőiknek gráfelméleti elemzését mutatta be. A közlemény eddig 600 körüli hivatkozást kapott, a hivatkozó cikkek szerzőinek teljes száma 930 körül van. Ebben persze elég jól elkülönülő közösségek találhatók, ezek közül a Kenso Soai köré szerveződő a legnagyobb méretű. Az előadó tudta, hogy én is jelen leszek, minden bizonnyal ezért a körém szerveződő csoportot is megemlítette, amely velem együtt is csak három tagot számlál, azaz a gráfon teljesen jelentéktelen. A szerdai esti utolsó bemutató tudományos témája egy parmezánsajt-féleség D-aminosav-tartalmának elemzése volt, s igazából az előadást követő kóstoló tette emlékezetessé.

A konferenciának rendszertelen résztvevője volt a kastély körül lakó két kutya is, név szerint Hektor és Morzsi. Kettősük egy Galveston-i könyvesbolt macskájára emlékeztetett, akinek a neve Gus volt, foglalkozását pedig ’customer relations specialist’-ként adta meg a könyvesbolt Internetes oldala. Hektor és Morzsi az étkezésekre viszonylag rendszeresen megpróbáltak belógni, de egyikőjük egyszer még egy előadásra is beszagolt, ami igen komoly érdeklődést tükrözhetett, mert az előadóterem eléréshez lépcsőt is kellett mászni.

Az egyik este a vacsora után már teljes sötétben is tettünk egy sétát a kastélyt körülvevő parkban. Ekkor derült ki, hogy az épület körüli fények ellenére is eléggé sötét éjszaka a vidék: talán még soha életemben nem láttam szabad szemmel ennyire tisztán a Tejutat.

Az utolsó nap meglepő és igen kellemes ajándékot kaptunk Kenso Soaitól: egy adag eredeti sencha teát. Tudomásom szerint ez hétköznapi teának számít Japánban, de így is kivételes odafigyeléssel készül. Meg is köszöntem Kensonak a figyelmességet, s láthatóan jól esett neki, hogy a gyokuro és genmaicsa nevű japán teák sem ismeretlenek számomra. Búcsúzóul arra is megkértem, hogy írja alá a konferenciakötetem borítólapját.

Pénteken veszprémi kirándulás és díszdoktoravatás volt a program - de ez már egy másik történet...

2015.09.02.