A Tudományos Diákköri Konferenciákról

MAGYAR KÉMIKUSOK LAPJA




2015. április 11-én volt Veszprémben az Országos Tudományos Diákköri Konferencia (OTDK) eredményhirdetése. Nem sokkal előbb, a Magyar Kémikusok lapja áprilisi számának beköszöntőjeként jelent meg a következő rövid írásom:



Kedves Olvasók!

E havi számunk cikkeinek ajánlása helyett én két, áprilisi eseményre szeretném felhívni a figyelmet, s néhány gondolatot megosztani ezek kapcsán. Az első rendezvény a XLVII. Irinyi János Országos Középiskolai Kémiaverseny döntője, amelyet a Szegedi Tudományegyetemen szerveznek április 24-26-án; a másik az Országos Tudományos Diákköri Konferencia (OTDK) Kémiai és Vegyipari Szekciója, amelynek a Pannon Egyetem ad otthont Veszprémben április 9. és 11. között. Ez utóbbi eseménynek témavezetőként, az előbbinek pedig a versenybizottság tagjaként vagyok rendszeres résztvevője az utóbbi években.

Négy éve Pécsett rendezték az OTDK kémiai szekcióját. Akkor számomra a legemlékezetesebb momentum az volt, amikor az egyik tagozat zsűrijének elnöke bevezetőként kifejtette, mennyire nagy ostobaságnak tartja azt, hogy egy nevében tudományos konferenciából versenyt csinálnak és díjakat adnak ki.

Szívemből szólt az elnök.

Habár sokat lehet hallani manapság a tudományban is létező versenyhelyzetekről, amiben szerintem is van igazság, egy tudományos konferencia azért semmiképpen nem lehet közvetlen verseny. Ennek van egy halom tudományetikai és elvi oka is, de a legfontosabb nagyon is földhözragadt: igazságos sorrendet létrehozni semmiképpen nem lehet a résztvevők között. Két különböző tudományos dolgozatot és előadást összehasonlítani olyan, mintha atlétikaversenyeken egy rúdugró egy maratoni futóval próbálná meg összemérni teljesítményét.

Tény az, hogy a versenyhelyzet sokakra van motiváló hatással, ez az egyik legfőbb érv, amit a TDK-konferenciák jelenlegi rendszerének védelmében fel lehet hozni. Azonban én ennek a hatásnak leginkább a fordítottját ismerem. Az Irinyi-versenyen (és persze más tanulmányi versenyeken is) igen sok mindent teszünk annak érdekében, hogy az igazságosságot és az egyenlő versenyfeltételeket minden induló számára biztosítsuk, s a résztvevőkben efelől nem is nagyon van kétség. Ha valakinél voltak jobbak, nem szerepelt úgy, ahogy szeretett volna, az gyakran azzal az érzéssel távozik, hogy a következő évben nagyobb erőfeszítéseket tesz majd.

Ezzel szemben egy TDK-tagozat eredményhirdetése után a tipikus helyzet az, hogy van egy győztes, ketten-hárman díjazottként beleférnek a „futottak még” kategóriába, és van nyolc-tíz vesztes, akiknek legalább a fele úgy érzi (nem is teljesen alaptanul), hogy igazságtalanul ítélkeztek felette. Ennek aztán végképp nincs olyan hatása, hogy bárki többet akarna tenni a jövőben. A legnegatívabb általam ismert hatás azonban még ennél is ijesztőbb: az első díj nyertese időnként el is hiszi magáról, hogy ő kiválóbb a többieknél.

Ami verseny, az legyen igazságos. Ami tudományos konferencia, az legyen a tudományos eszmecsere fóruma. Személyes (és persze elfogult) tapasztalatom szerint ezzel a véleménnyel a Kémiai és Vegyipari Szekcióban a témavezetők többsége is egyetért. Tudom, hogy az OTDK hagyományában benne van a versenyjelleg is, de nem lenne ideje változtatni ezen?


Lente Gábor


Lehet, hogy furcsán hangzik, de igazából nem én kerestem a lehetőséget a beköszöntő megírására, hanem a felelős szerkesztő kért fel arra, hogy ezzel járuljak hozzá az áprilisi számhoz. Az ilyen szerkesztői írások általában az adott szám tartalmát próbálják meg beharangozni, de rövid töprengés után úgy gondoltam, hogy érdemesebb lenne az áprilisban elkövetkezendő eseményekről írni.

A TDK-konferencia versenyjellegével kapcsolatos ellenérzéseim már nagyon régiek. Az eddigi személyes tapasztalatom az, hogy ezeket a kétségeket elég sokan osztják vellem. Én eleve nem tartom helyesnek, hogy egy tudományos konferencia verseny is, de ha már verseny, akkor az értékelést sokkal igazságosabban kellene csinálni. A Kémiai és Vegyipari Szekció jelenlegi gyakorlatában minden dolgozatnak van két bírálója, akik egy útmutató alapján pontoznak. Ez azt jelenti, hogy a dolgozatok pontszámai igazából a bíráló egyéni hozzáállását tükrözik. Igazságosabb (de az én fogalmaim szerint még mindig nem igazságos) úgy lehetne a dolog, ha minden egymással versenyző dolgozatra (ez egy tagozatot, azaz 11-15 pályamunkát jelent) ugyanaz az ember vagy bizottság adna pontszámot, akiknek legalább a lehetőségük megvan a munkák összehasonlítására. Ehhez hasonló dolgot egy-két különösen lelkiismeretes zsűri vagy zsűrielnök a tapasztalatom szerint csinál is, de a legtöbbek hozzáállása az, hogy az előadók alapján nem tudnak vagy nem akarnak sorrendet létrehozni a résztvevők között, hanem elégedetten tudomásul veszik, hogy a dolgozatok bírálói már megtették ezt.

Egy másik sajnálatos vonása a TDK-konferenciák versenyjellegének az, hogy az előadást követő vitát elsekélyesíti. Én például kizárólag olyan esetben szoktam kérdezni, amikor majdnem biztos vagyok benne, hogy az előadó jó választ tud adni. Ezt pedig azért teszem így, mert nem szeretném rontani senki versenyesélyeit. Valószínűleg sokan osztják ezt a nézetet, mert a tipikus TDK-előadás után kizárólag a zsűri tagjai kérdeznek.

Ahogy a beköszöntő írásban is kifejtettem, szerintem sokkal jobb és értékesebb lenne, ha a TDK-konferencia valóban a tudományról, és nem az igazságtalan versenyeztetésről szólna.

2015.04.11.


This template downloaded form free website templates