ScienceBits: Lente Gábor blogja

THIS POST IS AVAILABLE ONLY IN HUNGARIAN

Magamról

Lente Gábor vagyok,
a Pécsi Tudomány-egyetem Kémiai Intézetének oktatója. Az olvasás mellett szeretek írni is. Eddigi tudományos ismeret-terjesztő és tudományos-fantasztikus írásaim a következő helyeken jelentek meg:

További blogbejegyzések

Hivatkozások

Egy fél évszázados barlangi baleset margójára

TUDOMÁNY MINDENKINEK

A labdarúgó világbajnokság alatt folyamatosan hír volt a világsajtóban egy thaiföldi barlangban rekedt gyermekcsapat végül is szerencsés mentése. Ennek kapcsán az index.hu felelevenített egy valamelyest hasonló magyar balesetet is 1965-ből. Ennek sajnos három fiatal halálos áldozata volt, és komoly politikai és antiklerikális felhangot kapott elsősorban azért, mert egy katolikus pap (Pászthory Valter) volt a barlangi kirándulás vezetője.

Néhány éve jelent meg az Interneten a tragikusan végződő kirándulás egyik résztvevőjének, Dr. Rill Attilának a visszaemlékezése. Ez bőségesen ír az eset politikai-közéleti utóéletéről is, de nekem érdekesebb volt az a rész, amely magát a balesetet eleveníti fel. Mellesleg a szerzőről úgy tudom, hogy tudományos fokozata van: a kémiai tudományok kandidátusa.

Dióhéjban: egy pannonhalmi diákcsoport néhány tanár vezetésével 1965 decemberének végén többnapos túrára ment a Baradla-barlangba. Ennek utolsó napja (szilveszter) a legnehezebb túra volt, a Styx-ág végigjárása az (akkor) csehszlovák-magyar határig, amelyet még a barlangban is rács zárt el.

Saját személyes észrevételem: elég sokat jártam már a Baradla-Domica rendszerben, de szigorúan csak "normál" turistaként. A Styx-ágról tudom, hogy nagyon szűk átjáró a mai Szlovákiában fekvő Domicába, és hogy általában víz alatt van, nagyobb vízállás esetén helyenként plafonig. A barlangi túravezetők ezt mindig el is mondják azoknak, akik az Aggtelekről induló rövid túrán vesznek részt, s a bejáratát is megmutatják.

Visszatérve 1965-re: mivel messze ez volt a kirándulás legnehezebb szakasza, a vezető eleve nem is vitt magával három, a barlangjárásban még nem kellően tapasztalt tanulót. Hadd idézzem innen Dr. Rill Attila leírását szó szerint is:

"Már a rács előtti szakaszon mentünk a patak mellett, amikor Brückner Emőd jelezte azt, hogy ő elfáradt és ott maradna megvárni minket. Én arra tisztán emlékszem, hogy libasorban álltunk és hátulról láttuk Emődöt is és Pászthory Valter reagálását is: azt mondta: hogy nem lehet egyedül lemaradni, de csak pár lépés, ott a határrács, majd azonnal indulunk vissza…

…Hogy közben kifelé menet elől mi történt, arról én nem tudtam semmit sem addig, amig engem is el nem ért a katasztrófa hatása. Innentől kezdve csak a magam emlékeit tudom ismertetni. Az biztos, hogy kifelé menet én semmiféle nehézséget, különösebb fáradtságot nem éreztem: karbidlámpám minden esetben égve került ki az "álszifonok"-ból. Valahol, már nem túl távol a Színház teremtől volt egy "gát". Itt találkoztam először azzal, hogy valami baj, katasztrófa van. Megláttam a közben visszamaradó Szemlér Máriát, aki arra kért, hogy segítsek, hiszen Haader Pál nincs eszméleténél, és nekem kellene tovább vinnem őt. Arra nem volt idő és nem is jutott eszembe, hogy elkezdjek kérdezősködni, hogy mi történt vele, hanem csak a feladatot láttam: egy eszméletlen és magatehetetlen társamat kell kifelé húznom. Utólag, az események után 49 évvel, beszélgetések közben jöttem rá arra, hogy én sem lehettem teljes tudatomnál, hiszen nem jutott eszembe az a kézenfekvő megoldás, hogy átadjam karbidlámpámat a mögöttem lámpa nélkül haladó Ruff Jánosnak, hogy világítson és én két szabad kézzel tudjam kifelé vonszolni a szűk járatban Haader Pált. Így én ezt úgy kezdtem el, hogy a kezemben tartottam a lámpámat is. De jó pár méter után, egy ügyetlen mozdulat miatt kialudt a lámpám. Megálltam, és elővettem a belső zsebemben, háromszoros nylonzacskóba csomagolt tartalék gyufámat, de elügyetlenkedtem a dolgot, hiszen valószínűleg benedvesíthettem a doboz oldalát is, mert a gyufák nem gyulladtak meg. Erre eldobtam a dobozt (ezt utólag meg is találták) és előreszóltam Borbás Laci felé, hogy "adjatok tüzet". Szó szerint ezt mondtam. Közben kiültem az agyagos partoldalra úgy, hogy azért köldökig vízben voltam és kezeimmel felhúztam Haader Pált a mellemig. Pár pillanat múlva meg is jelent a "tűz", de arról azután kiderült az, hogy az egy zseblámpa fénye és katonák jelentek meg. Semmit sem értettem.

Megkérdeztek, hogy tudok-e magamtól menni. Azt válaszoltam, hogy "igen", és elindultunk kifelé. A barlangi turistaúton is a magam lábán mentem, de többen voltak körülöttem. Érdekes módon néma maradtam, nem jött kérdés a számra, nem értettem, mi történhetett velünk. Itt jön az a kérdés, amit oly sokszor megkaptam és amire ma sem tudok érdemben válaszolni. "Rosszul voltál?". Azt kellene mondanom, és mondtam is, hogy "NEM", hiszen semmi olyan élményem nem volt, hogy rosszul lettem volna. Én tüzet kértem, ami "azonnal megjött", de hogy közben több órán keresztül félig a vízben ültem, arra egyáltalán nem emlékeztem. Ezek szerint nem voltam én sem magamnál, "aludtam". De a fény láttán azonnal felelni tudtam és továbbmenésre képes voltam. Ugyanakkor utólagosan lelkiismeret-furdalásaim is vannak, hiszen kifelé menet nem emlékeztem már arra, hogy a kezeimben volt Haader Pál, és nem jutott el a tudatomig, hogy meg kellene kérdezni azt, hogy mi lett vele. Azután csak arra emlékszem már, hogy egy kis szobában fekszem ruha nélkül egy pokróc alatt, egy felső ágyban Ruff Jancsi feküdt, akivel csak szemünk mozgatásával üdvözöltük egymást, és hogy emberek (bányamentők) hosszan élesztenek valakit, akiről utólag tudtam meg azt, hogy Borbás László volt. Hogy ki vetkőztetett le és ki fektetett az ágyba, arról semmi emlékem sincs.

A többi eseményről, azok sorrendjéről csak a miskolci tárgyalás alatt szereztem tudomást. Hogy kifelé menet nemsokára Brückner Emőd ismét panaszkodott, majd elerőtlenedett és nemsokára eszméletét vesztette. A még magánál levő, de mozgásra képtelen Emődöt Pászthory Valter segítette a további úton. Ezután nagyon hamar Wettstein Antal is hasonló sorsra jutott.

Elmondások szerint kettejüket egy darabig Pászthory Valter maga cipelte kifelé menet. De azután neki is segítségre volt szüksége, ereje végére ért. Haader Pál is besegített az egyik fiú cipelésében, de nagyon gyorsan ő is kikészült és ő is eszméletét vesztette. Borbás László utólag elmondta azt, hogy Wettstein Antalt ő vitte át az egyik "álszifonon" úgy, hogy közben tenyerével befogta a száját. Mivel Borbás Lászlónak is megerőltető volt ez a besegítés, őt eszméletlen állapotban találták meg a határőr katonák és az Aggteleki turistaházban sokáig küzdöttek az életéért. Mi Ruff Jánossal hátul erről semmit sem tudtunk, semmit sem észleltünk. Elmondások szerint Pászthory Valter és Szemlér Mária elől látták azt, hogy innen nem tud a csoport a maga erejéből kikerülni, látták a három eszméletlen fiút és a kikészült Borbás Lászlót, ezért elhatározták azt, hogy segítségért mennek. Szemlér Mária nem vállalkozott arra, hogy egyedül menjen ki segítségért, félt, hogy nem talál ki. Ő bírta egyébként legjobban ezt a túrát.
Ugyanakkor Pászthory Valter már nem volt olyan állapotban, hogy egyedül menjen segítségért; elmondása szerint nem is emlékezett arra, hogyan jutottak ki, hogyan érték el az Aggteleki turistaházat és ott mi történt vele. A segítségkérést is csak Szemlér Mária tudta érdemben elmondani. Az Aggteleki turistaházban szilveszteri ünnepség folyt. Hamar kiderült az, hogy nincs orvos közöttük. Páran azonnal bementek a barlangba, de nem nagyon lehetett utólag kideríteni azt, hogy mit tudtak végezni. Érdemi segítségért egy harátőrlaktanyához fordultak. A barlangban korábban talán sosem volt kiskatonák derekasan kivették a részüket a mentésből. Utólag és itt is hálámat fejezném ki feléjük. Közben csak Ózdról tudtak bányamentőket hívni, de odaérkezésükig sok idő telt el.

A katonák megállapították azt, hogy Brückner Emőd, Haader Pál és Wettstein Antal már nem élnek. Borbás Lászlót eszméletlen állapotban hozták ki. Ruff János szintén a maga lábán tudott kimenni a barlangból…

…Magam okleveles vegyészként 31 évig voltam műszeres analitikus, kromatográfus. Véleményem szerint kizárólag a vízben oldva lehetett olyan vegyület (vagy több vegyület), ami a teljes testfelületi nedvesedés miatt nagy felületen hathatott és mi a korunktól, fizikai állapotunktól függően reagáltunk erre. A fiatalabbakra és gyengébbekre sokkal gyorsabban hatott a méreg és gyors eszméletvesztést okozott. A halál oka természetesen a testek kihűlése volt. Nem tudom, volt-e bármilyen vízmintavizsgálat vagy sem."

Itt befejezem a szemtanú beszámolóját. Megpróbáltam utánakeresni az Interneten a baleset részleteinek, de igazából nem sok érdemlegeset találtam. Az egykori periratokat minden bizonnyal meg lehet találni valahol, de én úgy vélem, Dr. Rill Attila leírásából is lehet lényegi következtetéseket levonni. Ezek persze korántsem biztosak, de számomra nagyon valószínűnek tűnnek.

Először is számomra a beszámoló igen hitelesnek látszik. Egyrészt ilyen eseményekre minden bizonnyal 50 évvel később is részletesen emlékszik az, aki átélte őket, másrészt a szerző egyértelműen említi azt is, ahol nem a saját emlékeit írja, illetve saját utólagos véleményét írja le.

Ami egyértelmű: a csoport minden tagjának lehettek ott és akkor rejtélyesnek látszó, de nagyon hasonló tünetei, ezeknek közös oka kellett, hogy legyen. Két kézenfekvő feltételezés lehet: a víz (folyamatosan ebben kellett járniuk) vagy a levegő. Nem vagyok orvos vagy méregszakértő. Azonban azt így is tudni vélem, hogy vízben oldott és a bőrön keresztül felszívódó mérgeknek igencsak valószerűtlen a leírtakhoz hasonló, elég gyorsan jelentkező hatást tulajdonítani. Tehát ebben az értelmezési kérdésben nem értek egyet a szerzővel. Én a baleset okát inkább a barlangi levegőben keresném. A tünetek: fizikai fáradtság, emlékezetkiesés és az ítélőképesség romlása - ezek mind lehetnek a szervezet oxigénhiányának következményei. Ilyesmi a magassági betegség esetében ismert. A szerző többször is megemlíti, hogy saját cselekedetei utólag önmaga számára is érthetetlenek. Ez eszembe idézte a Helios Airways 522-es járatának 2005 augusztusában történt balesetét. Itt lényegében az történt, hogy a pilóták elfelejtették bekapcsolni a repülőgépen normális légköri nyomást fenntartó automatikát, így oxigénhiány miatt már az utazómagasság elérésekor mindenki eszméletét vesztette a fedélzeten, majd az üzemanyag elfogyása után az Athén mellett addig automatikus pilótával köröző gép lezuhant. A pilóták még emelkedés közben észlelték, hogy valami nincs rendben, a Helios légitársaság földi mérnökei meg is kérdezték tőlük rádión, hogy be van-e kapcsolva a nyomásfenntartó automatika, de az ellenőrzést annak ellenére sem végezték el, hogy még kommunikáltak egy ideig az irányítással…

Ugyanakkor az még egy zárt barlangban is nagyon valószerűtlen, hogy a légtérben jelentősen lecsökkenjen az oxigén koncentrációja, mert ehhez olyan kémiai reakciókra lenne szükség, amelyek valószínűleg feltűnnének az ott lévőknek (például égés). Az oxigénszint csökkenése ellen szól az is, hogy a szerző karbidlámpájának működéséhez szükség van a levegő oxigénjére, de az még a szifonokon való átkeléskor sem aludt el, csak egy ügyetlen mozdulat hatására (amit én hajlamos vagyok úgy érteni, hogy víz alá került). És itt jön egy apró, de nagyon is lényeges különbség: a tüneteket a szervezet oxigénhiánya okozhatta, és nem a levegőé. A szervezet úgy is lehet oxigénhiányos, ha egyébként az oxigén normális koncentrációban van a levegőben. Ehhez csak az kell, hogy a szén-dioxidot ne tudja leadni, amely állapot akkor is létrejöhet, ha a levegő szén-dioxid-tartalma a szokásos 0,04% körüli értékről jelentősen megnövekszik. A szén-dioxid-felhalmozódás ilyen élettani hatásairól egyszer még én is írtam a Száz kémiai mítosz cím könyv 89. fejezetében (Mérgező-e a szén-dioxid?), akkor elsősorban a mustgáz által okozott balesetek miatt. A levegőben 1% szén-dioxid már komoly fejfájást okozhat, 8% pedig néhány percen belül eszméletvesztést eredményez akkor is, ha egyébként elegendő oxigén van jelen. A tünetek pontosan megegyeznek az oxigénhiány tüneteivel, mert a szervezet sejtjeinek szintjén tulajdonképpen éppen ez történik: nem tudják leadni a szén-dioxidot, így nem jutnak friss oxigénhez. Ha valaki esetleg látta az Apolló 13 című filmet, az minden bizonnyal emlékszik arra, hogy nem elegendő egy űrhajóban a megfelelő oxigén-utánpótlásról gondoskodni, hanem a szén-dioxid megkötését is meg kell oldani.

Nem ismeretlen jelenség, hogy barlangokban a szén-dioxid jóval nagyobb mennyiségben fordul elő, mint a kinti levegőben. A Bakonyban lévő Alba Regia barlangban például a legmélyebb részeken gyakran 4%-ot meghaladó szén-dioxid-koncentrációt mérnek. Amennyire tudom a Baradlában viszont nincsenek ehhez hasonló megfigyelések. Viszont szerintem az nagyon is lehetséges, hogy a szűk járatokban, amelyek a barlang többi részénél lejjebb vannak, időszakonként feldúsul a szén-dioxid.

Gondolhatnánk arra, hogy az emberi jelenlét önmagában is szén-dioxidot termel a légzés révén, egy kis számolással viszont könnyű belátni, hogy ennek mennyisége még akkor sem jelentős néhány óra alatt, ha csak egy nagyon-nagyon kicsi légteret képzelünk el. Ha sok ember van együtt egy szűk, kevésbé szellőző teremben, akkor az "áporodott levegő" nagyon kellemetlen hatásait mindenki jóval korábban észreveszi, minthogy bármiféle élettani oxigénhiány léphetne fel. Így aztán az 1965-ös szilveszteri baleset esetében a szén-dioxid-felhalmozódást valószínűleg természetes, földtani folyamatok okozták. Természetesen mindezt úgy írom, hogy nem számítok szaktekintélynek a kérdésben.

Nekem ez a magyarázat nagyon is kézenfekvőnek tűnik. Igazából azt furcsálltam eddig, hogy az általam az Interneten olvasott beszámolók egyikében sem vetették fel ezt a lehetőséget. Egyetlen olyan nyomra bukkantam eddig, hogy másnak is megfordult a fejében ez a magyarázat: az index.hu fórumán olvasható egy "magyar tarka nagy barom" nevű hozzászóló megjegyzése, de itt nem található meg az információ forrása, vagy a hozzá vezető gondolatmenet.

2018.07.12.