ScienceBits

Beck Mihály és a Tudomány kalandja

TUDOMÁNYOS HÉTKÖZNAPOK

2017. július 31-én elhunyt Beck Mihály, az általam legtöbbre becsült magyar kémikus. Búcsúztatása augusztus 31-én volt Budapesten, ezen nem tudtam részt venni, mert éppen Firenzében voltam egy konferencián. Viszont addigra már három írásban is megemlékeztem róla, ebből kettő a Természet Világa októberi számában jelenik meg, s ezután felrakom majd a blogra is. Az első egy személyes visszaemlékezés, a második pedig egy róla szóló,’A kutatás kaland’ címmel nyáron megjelent könyv ismertetése. A harmadik a Reaction Kinetics, Mechanisms and Catalysis című angol nyelvű szakmai folyóirat szerkesztői írása volt.

Annak, hogy most negyedszer is emlékezést írok, egyszerű oka van: a könyvben találtam olyan idézeteket, amelyek nagyon tetszettek nekem, de egy formális könyvismertetésben nem lett volna helyén való a velük kapcsolatos gondolataimat részletezni. Amit el kellett mulasztanom ott, azt most megteszem itt.

Az első tanulságos idézet:

„Az osztályhoz akkor tizenöt rendes tag tartozott, ma közel harminc. Földuzzadt az Akadémia: háromszázhatvanöt tagja van. Ugyanakkor rendkívül zavar, hogy miközben az akadémikusság mellett ezt a legutóbbi díjat, az Akadémiai Aranyérmet is elnyertem, olyan emberek, akiket magamnál szakmailag többre becsülök, nem lettek tagok. Nem mondom, hogy ez foglalkoztat, de ha eszembe jut, rossz érzés fog el. Zavarba jövök, amikor ezekkel az emberekkel találkozom.”

Furcsa, hogy éppen Beck Mihályt hozta zavarba az ilyesmi. Az általam ismert akadémikusok közül ő az egyetlen, akivel kapcsolatban soha nem gondoltam azt, hogy más jobban rászolgált volna az akadémikussággal járó elismerésre. Az akadémikusválasztás jelenlegi rendszerében, ahol a meglévő tagok választják az újakat, szinte bele van kódolva az, hogy a személyes barátságok többet számítanak a tényleges tudományos teljesítménynél. Kétségtelen, hogy a tudományos teljesítményt már mérni sem lehet könnyen, és akkor is szükségszerűen szubjektív marad egy ilyen értékelés, ha éppen számok mögé rejtőzik. A jelenlegi viszonyok között az az ember érzése, hogy az akadémikusok számára sokkal hasznosabb egyfajta „atyámfia-urambátyám” alapon választani, az így kialakuló „kapcsolati tőke” haszna pedig elég kézzel fogható. Nem állítom, hogy az Akadémia minden osztályán ez a helyzet, de a kémiára a saját benyomásaim szerint ez jellemző. Beck Mihály halála után nincs még egy olyan kémikus akadémikus, akinek a nevét a kémikuskörökön kívül is jól ismernék; ezzel szemben a fizikai vagy matematikai osztályon én is ismerek néhány nevet. Szerintem ez a tény meg is látszódik a kémiai osztály igen visszafogott érdekérvényesítő képességén az MTA-n belül.

A második észrevétel középpontjában az emberi kor áll:

„Nem helyeslem, hogy kilencvenéves tagok döntsenek bizonyos kérdésekben, de nagyon nehéz a korhatároknak vagy a korból következő kötelezettségeknek és jogoknak a megállapítása. Az is furcsa lenne, ha azt mondanánk, hogy hetven év fölött nemhogy nem választható meg valaki, de nem is választhat. Vagy mondjuk azt, hogy egy száz év fölötti akadémikus nem választhat, mert már nincs ítélőképessége? … én helyeslem a fiatalítást, de nem lenne szerencsés, ha negyven év körüliek irányítanák az Akadémiát. Legyen szavuk, legyen módjuk véleménynyilvánításra és közvetve az elgondolásaik érvényesítésére, de a dolgok természetéből mégis az következik, hogy az irányító szerepet nem a legfiatalabbaknak kell betölteniük, bármilyen kiválóak is. Úgy gondolom, az akadémikusság szempontjából az ötven-hatvan közötti kor a legkedvezőbb – már amennyire általános szabályt állíthatunk fel. Mert az az egyik legfontosabb fölismerésem, hogy nem szabad általánosítani.”

Az akadémikus korának kérdésével időnként már én is foglalkoztam az osztályülésekről vagy az MTA közgyűléséről írt beszámolóimban. Én itt a jelenlegitől alapjaiban eltérő rendszert tartanék jónak: a XXI. század demográfiai körülményei között sokkal hasznosabb lenne a nemzetnek, ha az akadémikusság hosszú, de meghatározott időre (például 10 vagy 15 évre) szóló egyszeri, megismételhetetlen megbízatás lenne. Mindig is megdöbbentőnek tartottam, hogy az MTA székházában és az Akadémiai Üdülőkben dolgozó személyzet tagjai (tehát nem tudós alkalmazottak) mennyire hozzá vannak szokva ahhoz, hogy kopott szellemi frissességű embereket (is) kell segíteniük. Természetesen szép számmal vannak nyolcvan évesnél is idősebb, intellektuálisan még mindig fiatal akadémikusok is, de ettől a probléma még létezik. Egy fontos szempontból maga Beck Mihály mutatott követendő példát egy hasonló esetben: a debreceni Fizikai Kémiai Tanszék vezetését úgy adta át másnak alig túl a hatvanadik születésnapján, hogy ezt semmi nem kényszerítette ki. Azt is remek meglátásnak tartom, hogy ilyen kérdésben nem szabad általánosságból kiinduló elvi döntéseket hozni, minden esetben a körülményekhez igazodó döntést kell(ene) hozni.

A harmadik idézet a jelenkori publikációs szokásokról szól:

„A szóbeli és írásbeli publikációs kényszer ma már a munka rovására megy. Újabban nincs jogom ilyenfajta kijelentésre, de húsz évvel ezelőtt még volt, és akkor is mondtam. Rengeteg a folyóirat, rengeteg a közlés, rengeteg a felelőtlen közlés. Hogyan ellenőrzik ezeket az eredményeket? Idegen tőlem a mai kémia, sajnos. Nem is lennék újra vegyész.”

Ez a hatás már az én pályafutásom alatt is érezhető: az 1990-es évek közepén kezdtem tudományos kutatásokban részt venni. Már csak azóta is legalább háromszorosára nőtt az évente megjelenő kémiai közlemények száma és én is érzékelem a minőség romlását, amit elsősorban a kvantitatív kiértékelések területén gondolok hatalmasnak. Folyóirat-szerkesztőként elég sok cikket látok, és ha a szerzőktől például a meghatározott paraméterek hibájának megadását kérem, nemegyszer teljes értetlenséggel találkozok. A többség nemcsak azt nem tudja, hogy hogyan kell ezt csinálni, hanem azt sem ismeri el, hogy ez a megalapozott kiértékelés része.

Azt is hallottam már más elismert vegyészektől, hogy ha újra tudományos területet választanának, akkor nem a kémia lenne az. Ezt gyakran azzal indokolják, hogy manapság más területeken sokkal izgalmasabb felfedezések várhatóak. Én igazából erről azt tartom, hogy ha valami unalmassá vált, akkor az nem a kémia, hanem a kémikusok. Már ha van a kettő között különbség.

2017.08.31.