ScienceBits

Shakespeare és Thomas Mann kórélettana − előadás a Semmelweis Egyetemen

TUDOMÁNYOS HÉTKÖZNAPOK

A kémiai Nobel-díjak bejelentésének napján érdekes új dolgot csináltam. Még tavasszal hívott fel a Semmelweis Egyetem egy volt rektora, aki hallott arról, hogy időként szoktam szépirodalmi művek természettudományos tartalmáról is írni. Így aztán megkért arra, hogy tartsak előadást egy „A művészet kórélettana” című választható kurzuson. Nagy örömmel mondtam igent a felkérésre. Persze nem is minden önzés nélkül: az ilyen előadások alkalmat adnak a saját írásaim és a Száz kémiai mítosz című könyv népszerűsítésére is.

Az előadás délután fél ötkor kezdődött, így elég volt délben elindulni Debrecenből. A helyszín a Semmelweis Egyetem Nagyvárad téri Elméleti Tömbje volt. Ez egyébként Budapest harmadik legmagasabb épülete (86 m), az általam látott listán csak az Országház és a Szent István-bazilika (mindkettő 96 m) előzi meg. Vendéglátóm irodája a 18. emeleten volt, egy konyhaszerű helyiségből remek kilátás nyílt a városra.

A kurzusra mintegy hetvenen regisztráltak, ebből nagyjából ötvenen jöttek el meghallgatni egem. Az előadásom címe „Shakespeare és Thomas Mann kórélettana” volt, lényegében két korábbi, a Természet világa folyóiratban megjelent cikkemre alapoztam a mondanivalómat. Shakespeare művei közül a Hamletből és a Romeo és Júliából vettem elő példákat mérgezésekre. Hamlet apját például úgy mérgezik meg, hogy az „átkos csalmatok” levét a fülébe öntik. Ahogy a Shakespeare és a természettudomány című cikkben írtam, a csalmatok a bolondító beléndek (Hyoscyamus niger) egy korábbi neve, és ebben található egy súlyosan mérgező alkaloid: a hioszcin. A cikk megjelenése után megkeresett a Gyógyszerésztudományi Karon dolgozó egyik kollégám azzal, hogy a Shakespeare által leírt tünetek egyáltalán nem a hioszcinra utalnak. Az ő ötlete a ricin volt, ezért erről is beszéltem egy kicsit a mostani előadásomon.

Thomas Mann kizárólag a Varázshegy miatt szerepelt az előadásban. Lényegében azt próbáltam elmondani, hogyan lehet a regény szövegében felismerni a TBC-kezelés egykori módszereit.

Előtte sokat gondolkoztam azon, hogy a hallgatóság túlnyomó többsége orvostanhallgató vagy esetleg már végzett orvos lesz: kémikusként vajon mi olyat tudnék nekik mondani a TBC-ről és a TBC-kezelésről, amit ők nem tudnak sokkal jobban, mint én? Végül is arra jutottam, hogy fel tudok ajánlani egy olyan nézőpontot, amelyet ők egyetemi előadásokon viszonylag ritkán hallanak - nevezetesen a betegét. Ennek a hitelességét az teremt(het)i meg, hogy én tényleg voltam TBC-s. 2009-ben egy tüdőszűrésen észlelték először a rendellenességeket, de mivel a TBC tipikus tüneteiből semmit nem mutattam, a röntgen-, majd CT-felvételt másként értelmezték. Volt egy több órás tüdőműtétem, s a közben kivett minta szövettani elemzése mutatta ki azt, hogy valójában TBC miatt alakult ki egy elég méretes meszes csomó a mellkasomban. Ez ott és akkor az én egészségem számára a lehető legjobb hír volt. De ez a betegség annak is oka lett, hogy életemben másodszor is végigolvastam a Varázshegyet.

Irodalmi szövegek felolvasásában nem vagyok valami erős, de szerencsére a Varázshegy és a Shakespeare-művek is megtalálhatók a Magyar Elektronikus Könyvtárban hangoskönyv formájában, így a letölthető hangfájlokból ki tudtam vágni a nekem szükséges idézeteket, és bejátszani őket az előadás alatt.

2016.10.05.