ScienceBits

A Vasa új csatája az elemekkel

TERMÉSZET VILÁGA

A Vasa hadihajó a svéd haditengerészet igazi büszkesége lehetett volna, ha valaha is kijut a Stockholmi-öbölből a nyílt tengerre. Mégsem lett az, mert még vízre bocsátásának napján, 1628. augusztus 10-én elsüllyedt, miközben alig másfél kilométer utat tett meg a tengeren.

A Vasat, a Balti-tenger legnagyobb tűzerejű sorhajóját, II. Gusztáv Adolf svéd király 1625. január 10-én aláírt megrendelésére készítették a Harmincéves Háború (1618–1648) idején. Megépítése rövidesen nagyon is sürgős lett a svéd haditengerészet számára, mert 1625 őszén egy viharban nem kevesebb, mint tíz hadihajójuk süllyedt el a Rigai-öbölben. A hajót a neves holland hajóácsmester, Henrik Hybertsson kezdte el építeni, s a gyorsított eljárás miatt eredeti terveit már a kezdeti szakaszban kénytelen volt több helyen is módosítani. A szakember nem sokkal az építés kezdete után súlyosan megbetegedett és 1627 májusában meghalt. A munkát ezért szinte végig segédje, Hein Jacobsson felügyelte. Ebben a korban még nem voltak matematikai módszerek a hajók stabilitásának megjóslására; ilyen eljárásokat csak bő száz évvel később dolgoztak ki. A nagy hadihajók esetében meglehetősen általános jelenségnek számított, hogy közvetlenül a vízre bocsátás után elég instabilak voltak: ezeket a hibákat az első néhány út megtétele után, utólag korrigálták. A Vasanak azonban – elsősorban a vitorlázási sebesség növelésének szándékával – olyan magasan a vízvonal fölé került a súlypontja, hogy az nagyon hamar végzetesnek bizonyult.

1628. augusztus 10. vasárnap volt. (Svédországban ekkor még a Julián-naptárt használták: csak az 1700 és 1740 közötti években tértek át fokozatosan a Gergely-naptár használatára, amely szerint a Vasa katasztrófájának napja augusztus 20-ra esett). Az akkorra már teljesen felszerelt hajó nagy tömeg jelenlétében, délután négy és öt óra körül hagyata el a Királyi Palota közvetlen közelében lévő horgonyzóhelyét. Eleinte a partról, kötéllel vontatták, majd az öbölbeli áramlat elértével sodródni kezdett; ekkor búcsúztatták díszlövésekkel a partról. Nem sokkal később egy kisebb széllökés hatására megdőlt a hajó: ekkor ekkor még nagy nehézségek árán ugyan, de visszanyerte egyensúlyát. Közben a tíz vitorlából négyet felvontak, s ezekbe kapott bele egy hirtelen támadt szélroham, amelytől az egyébként is kedvezőtlen súlyeloszlású építmény az előzőnél még jobban megdőlt. A nyitva lévő alsó ágyúnyílásokon befolyt a tengervíz, s emiatt a hajó mindössze néhány perc alatt elsüllyedt a 32 méter mély tengerben.

A hajó teljes legénysége harci körülmények között kb. 300 fő körül lehetett. A balesetkor mindössze kb. 100 tengerész volt a fedélzeten, de néhányukat a családtagjaik is elkísérték. A katasztrófában mintegy 30-an vesztek a tengerbe, főként olyanok, akiknek nem sikerült időben kijutniuk a hajó belsejéből. (Sok évvel később, a Vasa kiemelésekor 25 csontvázat találtak, ebből kettő női volt.) A kapitány, Söfring Hansson, sokáig még menteni próbálta a menthetőt, s az utolsók között hagyta el a hajót, akárcsak Erik Jönsson altengernagy. Az ő életük hajszálon múlt ugyan, de sikerült megmenekülniük. Nem volt szerencséje viszont Hans Jonssonnak, akire egyébként az első tervek szerint a Vasa vezetését bízták volna: ő azért volt a fedélzeten, mert az új hajók első útjain általában egy második tapasztalt kapitány is részt vett. A túlélők egy része mintegy 120 métert úszott a Beckholmen nevű szigetecske partjáig; többségüket a Vasat kísérő kisebb hajó mentette ki a vízből.

Az elsüllyedt hajó kiemelését már nem sokkal a baleset után megkísérelték, de csak annyit értek el, hogy az árboccsúcsok évekig folyamatosan a víz szintje fölött voltak, így a roncsok elhelyezkedése felől senkinek sem lehetett kétsége. 1664–1665-ben búvárok segítségével a nagyon értékes bronzágyúkat kiemelték, de a Vasa ezután hosszú időre feledésbe merült, habár a Stockholmi-öböl hivatalos térképe még a XIX. század közepén is mutatta a roncs vélt helyét.

Anders Franzén (a svéd haditengerészet mérnöke, amatőr archeológus) az 1950-es évek elején nagy erőfeszítésekbe kezdett elsüllyedt hadihajók megtalálására és kiemelésére. A Vasa igen előkelő helyen szerepelt a listáján. Nils Ahnlund történésznek az egykori leírások alapján voltak elképzelései a Vasa maradványainak lehetséges helyzetéről, de ezek a valós helytől jóval délebbre tették a roncsot. Franzén 1954-ben a haditengerészettől kölcsönzött hajók segítségével viszonylag primitív módszerekkel kezdte meg a kutatást, amelyet nem koronázott siker: vaskályhákat, bicikliket, kidobott karácsonyfákat ugyan talált a vízben, de hajóroncsot nem. 1955 őszén végül rámosolygott a szerencse: Stokcholm városa egy tervezett híd építésének előkészületeként a Beckholmen-sziget körül a tengerfenék részletes feltérképezését kezdte el. Franzén hozzájutott a térképekhez, s azonnal fel is tűnt neki egy kb. 50 méter hosszú és 6 méter magas kiemelkedés az V. Gusztávról elnevezett szárazdokk közelében. Szakértők azt mondták neki, hogy ez az 1920-as években jött létre a dokk építésénél kirobbantott szikladarabokból. A haditengerészet egyik legtapasztaltabb, roncsmentéssel foglalkozó búvára, Per Edvin Fälting viszont határozottan úgy emlékezett, hogy az a törmelék egészen máshová került.

A következő nyáron tovább folytatták a kutatást: 1956. augusztus 25-én fekete tölgyfadarabokat sikerült a felszínre hozni éppen onnan, ahol a felmérések a kiemelkedést jelezték. Ennyi bizonyíték már elegendő volt ahhoz, hogy a haditengerészet búvárcsoportot küldjön vizsgálódni. Szeptember elején maga Fälting is az első merülők között volt, így ő fedezte fel a nagy hadihajó elsüllyedt roncsait. Egy ideig a svéd újságokban még volt vita arról, hogy melyik is lehet a hajó, de a történelmi feljegyzések gondos áttanulmányozásával a Vasan kívül minden más lehetőséget kizártak.

Ezután hatalmas és nagyon összetett művelet indult meg, amelyet egyesek humorosan a svéd Apolló-programnak is neveztek. A munkát a Broströms cég vezette, amely a legnagyobb elsüllyedt értékek kimentésével foglalkozó vállalat egész Skandináviában. Az is sokat segített, hogy 1950-től 1973-ig VI. Gusztáv Adolf – a Vasa építtetőjének névrokona – uralkodott Svédországban, aki amatőr archeológusként igen jelentős nemzetközi hírnévre tett szert: a világ sok táján vett részt ilyen expedíciókban, s többek között a Yale, a Princeton és a Cambridge Egyetem is adományozott neki tiszteletbeli doktori címet. A király tekintélyével és anyagi befolyásával is segítette a Vasa kiemelését célzó nagyszabású terveket.

A műveletet igen részletesen átgondolva készítették elő. Ezalatt számos próbamerülést is végeztek, s már ezek során is sok XVII. századi lelet került a felszínre. 1958. szeptember 5-én egy ágyú felszínre hozatalát még a rádió is élőben közvetítette. A hajótest kiemelése 1959. augusztus 20-án kezdődött. A terveknek megfelelően, megfeszített acélkábelek használatával a hajót sikerült kimozdítani az iszapból, de a kiemelést csak igen óvatosan végezték: egy-egy lépcsőben csak viszonylag szerény mértékben mozgatták a hajót, s kicsit odébb, kicsit sekélyebb vízben újra a tengerfenékre eresztették, általában egy méternél is kevesebbet csökkentve a hajótest fölötti vízréteg mélységén. A tizennyolcadik ilyen lépés után már kellően sekély vízben, mindössze 17 méter mélységben volt a hajó, s ekkor elkezdődhetett egy újabb módszer használata. Ezt persze újabb másfél éves előkészítési szakasznak kellett megelőznie: megfelelő rögzítési pontokat alakítottak ki, illetve a hajón lévő, könnyen mozdítható dolgok többségét eltávolították a súly csökkentése céljából.

Végül a hajótestet 1961. április 24-én (hétfőn) kilenc óra után néhány perccel emelték a vízszint fölé – vagyis a Vasa néhány hónap híján 333 évet töltött a tenger fenekén. A műveletet több ezer ember kísérte figyelemmel a helyszínen. Ez a lépés viszont még közel sem a vége volt a munkának: az igazi erőfeszítésekre csak ezután volt szükség. Három hatalmas szivattyú tíz nap alatt távolította el belőle a vizet, s május 4-én vontatták be az archeológiai munkálatokra addigra speciálisan előkészített dokkba.

Oxigénben gazdag tengervízben a faanyag viszonylag gyorsan lebomlik természetes folyamatok következtében, ezért a nagy méretű, tengerből kiemelt faleletek viszonylag ritkák az archeológiában. Ehhez képest a Vasa faanyaga meglepően jó állapotban maradt fenn az évszázados mártózás közben. Ennek több oka is van. Először is a Balti-tenger már önmagában is ideális hely hajóroncsok jó állapotban való megőrzéséhez. A sótartalom ugyanis szokatlanul kicsi, az óceánokban mért érték egytizede és egyötöde között változik. Ez nem teremt kedvező életkörülményeket a faanyagon élősködő szervezetek számára (ilyen például a folyamatos használatban lévő hajókon is gyakran jelentős károkat okozó hajóféreg (Teredo navalis)). A Stockholmi-öböl vizének hőmérséklete alacsony és viszonylag állandó, átlagosan 5 °C körül van; ez is lassítja a természetes bomlási folyamatokat, például a faanyagot bontó gombák is csak nagyon lassan képesek szaporodni, habár a Vasa árbocain súlyos károkat okoztak olyan gombafajok (pl. Armillaria fajok és a Pleurotus ostreatus), amelyek általában élő fákon nőnek.

A faanyag szilárdsága elsősorban a benne található cellulózrostok erősségétől függ. Egyes baktériumok még vízben oldott oxigén nélkül is képesek a cellulóz bontására, így a fából készült tárgyak mechanikai szilárdságának csökkentésére. Az ilyen körülményeknek kitett fatárgyak a vízben meglehetősen jó állapotúnak és épnek tűnhetnek, de kiszáradás közben a víz elvesztésével a szerkezetük összeomlik. A Vasa esetében a hajó anyagának kémiai elemzése, mindenekelőtt a kén- és vastartalom arra utalt, hogy ezek a bakteriális folyamatok elsősorban a faanyag vízzel közvetlenül érintkező felszínekhez közeli, kb. 2 centiméter vastag rétegét érintették.

Az általában is igaz, hogy a tengerfenék közelében – a mikroorganizmusok jelenlétének, illetve a szerves anyagok kémiai lebomlási folyamatainak következtében – jóval kisebb az oldott oxigén koncentrációja, mint a tenger más részeiben. A Balti-tengerben ez a jelenség igen kifejezetten érvényesül: a tengerfenék mintegy egynegyede „halott zónának” tekinthető, ahol gyakorlatilag nincsen oxigén.

A Stockholmi-öböl környezetében már évezredek óta élnek emberek, s ennek a következményei is elősegítették a Vasa fennmaradását. Az emberi szennyvíz jelentős része általában tisztítás nélkül került az öböl vizébe, amelynek egyébként a nyílt tengerhez való kapcsolódása nem nagy, háborús helyzetekben pedig gyakran szándékosan le is zárták a kijáratokat. A vízszennyezés a XIX. század elejére már igen nagy problémákat okozott a halászoknak: a korábban a zsákmány jelentős részét adó lazacok ekkorra gyakorlatilag eltűntek ezekből a vizekből. A víz szennyezettségének nagy szerepe lehetett abban is, hogy 1834–1835-ben jelentős kolerajárvány ütötte fel a fejét, Stockholm akkori 80 000 lakója közül majdnem minden tizedik áldozatául esett ennek. A szennyvizek mechanikai tisztítása csak 1941-ben kezdődött meg a környéken, majd 1970-ben kémiai és biológiai módszereket is használni kezdtek. Ennek látványos eredménye volt: már 1973-ban sikerrel telepítették vissza a lazacokat az öbölbe. Ez viszont már a Vasa kiemelése után történt.

A lebomlási folyamatok szempontjából fontos körülmény még, hogy a Balti-tengerben szokatlanul nagy a szulfátion koncentrációja. Oxigénhiányos környezetben egyes baktériumok képesek a szulfátiont oxigénforrásként használni, ekkor a kéntartalmat toxikus kén-hidrogénné (H₂S) alakítják. Az 1940-es években végzett első, ilyen jellegű mérések során a Stockholmi-öböl vizében is jelentős mennyiségben mutatták ki az oldott kén-hidrogént, koncentrációja általában 4 és 8 milligramm volt literenként, ami már a lebontást végző mikroorganizmusok számára is igencsak mérgező. Ezért is maradhatott a hajótest meglepően ép, de az így végbemenő kénfelhalmozódás egyben oka volt a később tapasztalható savasodási problémáknak.

Ezeket az információkat folyamatosan észben kellett tartani, amikor a hajó konzerválását és kiállításra való előkészítését végezték a szakemberek. A feladatra frissen diplomát szerzett archeológusokból állítottak össze tízfős csapatot a tapasztalt szakember, Per Lundström vezetésével, aki nem sokkal később a Nemzeti Hajózási Múzeum igazgatója lett. Elővigyázatossági intézkedésként a leletekkel foglalkozó csapat minden tagja védőoltásokat kapott olyan, a XVII. században gyakori fertőző betegségek (például tífusz és tetanusz) ellen, amelyek kórokozói akár ilyen hosszú ideig is fertőzőképesek maradhattak a tengerben.

Eleinte éjjel-nappal locsolták a roncsot, hogy megelőzzék a kiszáradást, amely a faanyag összeomlását okozhatta volna, ezért az archeológuscsapatnak folyamatosan vízhatlan ruházatban, kellemetlen, nedves hidegben kellett dolgoznia. Az első kihívás a mintegy 1000 tonnányi tengeri iszap eltávolítása volt. Közben nagy mennyiségben kerültek elő ilyen-olyan használati tárgyak: összesen mintegy 30 000 darab, ebből kb. négyezer pénzérme és a Vasa hat ki nem bontott vitorlájának a maradványai. Ezek megfelelő tárolása is nagy problémát jelentett, a csoport például ekkor vásárolta fel a Stockholmban fellelhető összes kiöregedett fürdőkádat. Eközben a búvárok is folytatták a munkát az elsüllyedés helyén, ahol még kb. 10 000, a Vasaról származó tárgyat hoztak a felszínre.

A hajótest állagának megőrzéséhez azonban meg kellett oldani azt a problémát, hogy a faanyag kiszáradása egyben a faszerkezet összeomlásához is vezet. Az 1960-as években erre nem volt ismert, megbízható eljárás. A viking Oseberg hajó esetében – amelyet 1904-ben Norvégiában találtak – timsó (KAl(SO₄)₂⋅12H₂O) alkalmazásával próbálták megoldani ezt a problémát. Az eredeti elképzelés az volt, hogy a faanyagba kerülő timsókristályok biztosítják a szükséges mechanikai szilárdságot. A módszer azonban nem állta ki az idők próbáját: a külső páratartalom váltakozásának hatására a szilárd szemcsék rendszeresen átkristályosodtak és ez a folyamat már önmagában repedéseket képzett a faanyagban. Éppen az 1960-as években fejlesztettek ki egy új módszert tengerből kiemelt fatárgyak konzerválására, amely polietilén-glikolt (PEG) használt. Ezt az eljárást viszont azelőtt még soha nem használták nagyméretű tárgyakon, így nagy óvatossággal, folyamatos vizsgálatok közepette kellett alkalmazni.

A polietilén-glikol egy ismétlődő egységekből álló óriásmolekula (vagyis polimer), kémiai képlete HO-(CH₂CH₂O)_n-H. A monomeregységek számát a képletben n jelöli, ez a gyártás körülményeinek változtatásával szabályozható. A PEG sok szempontból hasonlít a hétköznapokban nagy mennyiségben felhasznált műanyagokhoz, mint a polietilén (PE), polipropilén (PP), polisztirol (PS) vagy polivinil-klorid (PVC), egy tulajdonságában viszont nagyon eltérő azoktól: a sok oxigénatomnak köszönhetően igen jól oldható vízben. A PEG molekulái képesek mélyen behatolni a faanyagba, s ott a szerkezetben helyettesíteni a vízmolekulákat, így a szerkezet összeomlását megakadályozni. Emellett szintén előnyös tulajdonság, hogy a PEG lehetővé teszi egyes ionok és kis molekulák mozgását is az anyagban, egyfajta oldószerszerű sajátságai vannak. A polimermolekulák pontos tulajdonságai függenek attól is, hogy mennyi a kémiai képletben az n szám értéke. A kereskedelmi forgalomban általában az átlagos moláris tömeg megadásával jellemzik a termékeket. Az 1962 és 1971 közötti időszakban PEG 4000 (n = 90) és PEG 1500 (n = 34) keverékének a vizes oldatát juttatták folyamatosan a Vasa faanyagának a felszínére, míg 1971-től 1979-ig PEG 600-at (n = 13) használtak. Az utóbbi nyolc évben a kezelőoldat polimerkoncentrációját fokozatosan 10%-ról 45%-ra növelték, s közben a későbbi gombásodás megelőzése céljából bórsavat és bóraxot is adalékoltak. Az összesen 17 évig tartó konzerválási folyamat alatt mintegy 250 tonna PEG-et használtak fel. A kezelés befejezését elhatározó szakmai döntés azonban koránt sem volt egyhangú: Lars Barkman, a konzerválást végző csoport akkori vezetője például határozottan azon a véleményen volt, hogy még mindig tovább kellene folytatni, s ezért röviddel a végleges döntés jóváhagyása után le is mondott.

Az 1979-es évet követően egy bő évtizedig száradni hagyták a hajótörzset, természetesen eközben is folyamatos vizsgálatokkal követték a folyamatot. Összesen mintegy 580 tonna víz távozott ez alatt az idő alatt, de a PEG-es kezelés eredményeként az anyag zsugorodása nem haladta meg a 6–8%-ot, a szerkezet ép és mechanikailag stabil maradt. A múzeumot 1990. június 15-én, vagyis a Vasa kiemelése után bő 29 évvel nyitották meg. Addigra az optimális körülményeket is meghatározták: az múzeum épületében 20 °C-os hőmérsékletet, 60%-os páratartalmat biztosítottak, illetve a megvilágítást is állandó 50 lux körüli értéken tartották.

A gondos előkészületek ellenére már 2000-ben komoly problémák mutatkoztak a hajótesten. Ebben az évben a nyár kivételesen esős volt, a múzeum légkondícionáló rendszere időnként nem volt képes arra, hogy a benti levegő relatív páratartalmát 65% alatt tartsa. Emellett sok helyen fehéres és sárgás foltok jelentek meg a faanyagon, s a fafelszínek pH-ja igen savas irányba tolódott el. Ezen jelenségek miatt Ingrid Hall-Roth, a múzeum vezető kurátora már komolyan aggódni kezdett, és 2001 februárjára kétnapos tudományos összejövetelt szervezett vegyészek és archeológusok részvételével. Addigra néhány előzetes mérést már végeztek is a sókiválások kémiai összetételének vizsgálatára. A kristályos részekben natrojarozit (NaFe₃(SO₄)(OH)₆), melanterit (FeSO₄⋅7H₂O), rozenit (FeSO₄⋅4H₂O), gipsz (CaSO₄⋅2H₂O), lekontit ((K,NH₄)NaSO₄⋅2H₂O), illetve elemi kén (S) voltak a fő komponensek. Már ezen vizsgálatok alapján is gyanítani lehetett, hogy a probléma eredete kettős: a vas és a kén.

A svéd tudósok rendkívül nagy erőfeszítéseket tettek a jelenség megértésére és a gondok orvosolására. A Vasa faanyagának részletes vizsgálatára a kémiai analízis olyan módszereit vetették be, amelyeket egyébként ritkán alkalmaznak rutinszerűen. A röntgensugárzásnak a használata ugyan igen kiterjedt a gyakorlatban (gondoljunk például a kórházakban gyakori röntgenkészülékekre), de az ilyen módszerek csak akkor használhatók könnyen, ha egyetlen szokásos röntgencső által kibocsátott sugárzás elegendő hozzájuk, vagyis nem kell a sugárzás energiáját is szabályozni. Ha viszont ez mégis szükséges, akkor nagyon speciális módszerekre van szükség, amelyekhez a változtatható energiájú röntgensugárzást egy szinkrotron biztosítja. Ez lényegében egy hatalmas méretű részecskegyorsító, amelyből manapság nagyjából 50 létezik a világon (Magyarországon például nincs is ilyen), de ezekből csak néhány alkalmas kémiai elemzésekre is. Így a svéd tudósoknak a Vasaból vett mintákat San Franciscoba kellett szállítaniuk a vizsgálatok elvégzéséhez. Ezek során elsősorban azt tanulmányozták, hogy a kén milyen mennyiségben és milyen mélységben jutott be a faanyagba. A fa ugyanis önmagában csak nyomokban tartalmazza ezt az elemet, a Vasaban talált sok kén csak a Stockholmi-öböl szennyezett vizéből épülhetett be a hajótestbe.

Azt tapasztalták, hogy a vízzel közvetlenül érintkező felszíni rétegekben lényegesen több kén van, mint a mélyebben fekvő részekben. Ez önmagában is bizonyítja, hogy a kén évszázadok alatt, kívülről került a faanyagba a mikroorganizmusok lassú működésének következményeként. A mérések tanúsága szerint mintegy 2,5 tonna kén halmozódott fel a roncs anyagában, de ez nem eredményezett nagyobb kémiai változásokat az oldott oxigéntől majdnem mentes vízi környezetben. Kiemelés után azonban a levegő oxigénjének hatására megindult az az önként végbemenő kémiai folyamat, amely során a kéntartalomból kénsav képződik. Ez a reakció általában lassú, még évtizedek alatt sem feltétlenül okozna problémákat. A Vasaban viszont elég nagy számban vannak vasalkatrészek, amelyek egy jó részét a konzerválás közben újakra cseréltek, mert az eredetiek a tengervízben nagyon elrozsdásodtak. A vasról ismert, hogy gyorsítja a kén kénsavvá való oxidációját. A vizsgálatot végző tudóscsoport becslései szerint összességében évente nagyjából 100 kg kénsav keletkezik a Vasaban, s így keletkeztek a szulfátionokat nagy mennyiségben tartalmazó sókiválások is. A fő gond az, hogy a kénsav hatására a faanyag túlnyomó többségét alkotó cellulóz molekulái kisebb darabokra bomlanak, s így az egész test mechanikai szilárdsága csökken. A probléma súlyosságát tovább fokozza az a tény, hogy a sav ezt a bomlást úgy gyorsítja fel, hogy közben a mennyisége nem csökken. További kezelések nélkül a Vasa idővel fokozatosan szétporladna.

A sókiválások és a savasodás viszont a látszat szerint nem fokozatosan kezdődött, hanem meglehetősen hirtelen, a 2000-es évben. Ennek a magyarázatát is sikerült megtalálni: ahogy már szó volt róla, a konzerválás során a PEG mellett bóraxot is használtak gombaölőszerként, amely jelentős mennyiségű savat képes semlegesíteni. Így amíg a konzerválás tartott, a bórax mellékhatása mindig elegendő volt a keletkező kénsav semlegesítéséhez, s a múzeum megnyitása után (ettől kezdve már nem vittek be bóraxot) még tíz évig tartott ez a védőhatás. A folyamatosan keletkező kénsav mennyisége viszont idővel meghaladta azt, amit a bórax semlegesíteni volt képes: ekkor néhány hónapon belül nyilvánvalóvá váltak a problémák.

Miután így sikerült megérteni a jelenség lényegét, a gond orvosolását is meg lehetett kezdeni. 2004-ben a korábbinál jóval hatékonyabbra cserélték a Vasa Múzeum légkondícionáló rendszerét, hogy ezzel a konzervált faanyag környezetét még állandóbbá tegyék. Ahol lehet, a vasból készült alkatrészeket eltávolították, illetve más, kémiailag ellenállóbb anyaggal, például epoxigyantával bevont szénszálas kompozitokkal helyettesítették. A folyamatosan keletkező kénsavat rendszeres kezelésekkel semlegesítik mind a mai napig. Ehhez manapság nem bóraxot használnak, mert gombásodási problémát még nem tapasztaltak, vagyis gombaölőszerre sincs szükség. A jelenleg használt savmegkötő a szódabikarbóna (NaHCO₃): ennek segítségével a savasodásnak leginkább kitett területeken, vagyis a farészek felszínén vissza lehet állítani a közel semleges körülményeket. A legtöbb tudós azonban egyetért abban, hogy ez a kezelés csak ideiglenesen orvosolja a problémát, és a Vasa állagának megőrzése érdekében további kutatásokat kell végezni.

A stockholmi Vasa Múzeum évente egymilliónál is több látogatót fogad. Internetes oldalai igen sok nyelven, köztük magyarul is olvashatók (http://www.vasamuseet.se/hu). A múzeumban folyó állagmegőrzési kutatások a jövőben hasonló roncsok kiemelése és kiállítása során felbecsülhetetlen értékűek lesznek. Egy hasonló méretű archeológiai megőrzőprogram éppen folyamatban is van: az 1982. október 11-én kiemelt brit Mary Rose köré épített múzeum már 2013-ban megnyitotta kapuit Portsmouthban, de a hajótörzs PEG-es kezelést követő szárítása a tervek szerint csak az idén nyáron fejeződik be.

2016.08.24.