ScienceBits

Shakespeare és a természettudomány

TERMÉSZET VILÁGA

2016-ban emlékezik a világ William Shakespeare halálának 400. évfordulójára. Hogy pontosan melyik napon is, az viszont vita kérdése lehet. Halálának napján Stratfordban 1616. április 23-át írtak. Európa jelentős része viszont a Brit Birodalommal ellentétben már nem a Julián-, hanem a Gergely-naptárt használta ekkor, amely szerint május 3-a volt.

Shakespeare műveire természettudományos körökben nem szoktak különösebben sokat hivatkozni. Elvégre sokan azt gondolják, hogy a XVI. század végén és a XVII. század legelején a mai értelemben vett természettudomány nem is létezett. Azonban ennek az időszaknak köszönhető néhány olyan alapvető tudományos gondolat – például Kopernikusz heliocentrikus világképe, Galilei megfigyelései és kísérletei, vagy Francis Bacon empirizmusa – amelyet nemcsak manapság tartunk fontosnak, hanem már az akkor élő művelt emberek is jól ismerték. Vajon hagytak-e ezek a nagy intellektuális teljesítmények nyomot Shakespeare munkáiban is?

Mielőtt még példákkal is felelnénk erre a kérdésre, egy irodalmi-nyelvészeti érdekességet is említsünk meg. Shakespeare műveit magyar nyelvre legtehetségesebb költőink és íróink fordították; az ebben a cikkben idézett részek magyarra ültetése például többek között Arany János, Vörösmarty Mihály és Kosztolányi Dezső nevéhez fűződik. Vagyis a világirodalom óriásának szavait a magyar irodalom óriásainak tolmácsolásában olvashatjuk: már önmagában is nagy szerencse, hogy ezen művészek ilyesmire is vállalkoztak. Shakespeare szövegei magyarul ma is frissnek hatnak és könnyen érthetőek, hiszen a nyelv változásának a hatását könnyű „kivédeni” úgy, hogy újra- és újra lefordítják őket. Az eredeti szöveggel persze korántsem ez a helyzet: Shakespeare nyelve a ma élő angol anyanyelvű emberek számára sem könnyű szöveg. Gondoljunk bele: számunkra is igen nagy erőfeszítésbe telik a XVII. században született magyar szövegek olvasása, például a Szigeti veszedelem a legtöbb mai magyar embernek aligha hangzik természetesen. A fordítás tényéből azonban következik egy másik, már sajnálatosabb hatás is: időnként az eredeti angol szövegben megtalálható utalások nem jelennek meg a magyar nyelvű változatban. Ez a tudományosként (is) értelmezhető kifejezéseknél különösen gyakori, mert a fordítók elsősorban a szöveg művészi és ritmikai elemeire koncentrálnak.

A ma természettudományosnak nevezett ismeretek közül talán a csillagászat az, amelyre a legtöbb utalás esik Shakespeare írásaiban. A Julius Caesarban olvashatók például a következő sorok:

„De én
Szilárd vagyok, mint éjszak csillaga,
Melyhez kimérten nyugvó szerkezetre
Hasonló nincs az égnek boltozatján,
Számtalan szikra festi az eget,
És mindenik tűz, fénylő mindenik,
De egy vagyon csak, mely a helyén marad:”
(Vörösmarty Mihály fordítása)

Tehát Shakespeare azt az egyébként közismert megfigyelést írja le, hogy az égbolt csillagai mozogni látszanak a Föld forgása következtében. Az egyetlen, amelyik ezt nem teszi, az „éjszak csillaga”. Ez természetesen nem az éjszaka csillagát jelenti, hiszen melyik csillag nem az éjszaka csillaga? Itt észak csillagáról, vagyis magyarul a Sarkcsillagról van szó. Valóban, az égbolt látszólagos mozgása során a Sarkcsillag az egyetlen mozdulatlan pont, a többi csillag ezt járja körbe. Vagy legalább is így látszik ma, illetve így látszott bő négyszáz éve is. Ezeket a sorokat azonban a drámában Julius Caesar mondja, akiről manapság már tudjuk, hogy valójában nem mondhatott ilyesmit. Homérosz ugyan nem élt egy időben a nagy római császárral, de korszakban sokkal közelebb volt hozzá, mint Shakespeare. Az Iliászban is találhatunk egy hasonló leírást az égről:

A Sarkcsillag helyének változása

„Ráremekelte a földet, rá az eget meg a tengert
és a sosempihenő napot is meg a szép teleholdat.
S minden csillagot is, mely az ég peremét koszorúzza,
Óriónt s a Fiastyúkot, meg a Hűaszokat mind,
vélük a Medvét is – más néven híva Szekér ez –
mint forog egyhelyben, míg Óriónt lesi egyre,
s egymaga nem fürdik csak meg soha Ókeanoszban.”
(Homérosz: Iliász XVIII. 483-489, Devecseri Gábor fordítása)

Tehát Homérosz a Nagy Medve csillagképről írja azt, hogy egyhelyben forog, s azt nem említi, hogy ez a forgás a Sarkcsillag körül történne. Vajon miért? Nem tartotta volna fontosnak megemlíteni egy ilyen, viszonylag részletes leírásban sem?

Nem erről van szó. Manapság már tudjuk, hogy a Föld forgástengelye, amely jelenleg majdnem pontosan a Sarkcsillag felé mutat, időben változtatja irányát. Így az égbolt mozdulatlannak látszó pontja történelmi idők alatt vándorol. A csillagászok azt is tudják, hogy ez a pont az égen mintegy 26000 év alatt egy teljes kört ír le. A nevezetes, mozdulatlannak látszó pont éppen a mostani évtizedekben van a legközelebb a Sarkcsillaghoz, távolságuk 2016-ban még a Hold látszólagos átmérőjénél is kisebb. Négyszáz éve még kicsit nagyobb volt ez a távolság, de még mindig elég csekély ahhoz, hogy a Sarkcsillag erről a sajátságról kapja a nevét. Kétezer éve viszont már egészen más volt a helyzet. A Sarkcsillagnak egy másik érdekessége is van: Klaudiosz Ptolemaiosz alexandriai tudósnak az i.sz. második évszázadban készült feljegyzései között már azonosítani lehet ezt a csillagot, de akkor a fényessége még kb. 2,5-szer kisebb volt a mainál. A jelenlegi állapot szerint a Sarkcsillag a teljes égbolt 48. legfényesebb csillaga, és mintegy 30 fokos szögtávolságban nincs is fényesebb nála. Ptolemaiosz idejében viszont még a saját csillagképében (Ursa Minor – Kis Medve) is volt nála jóval fényesebb másik csillag. Tehát az ókori rómaiak számára a Sarkcsillag sokkal jelentéktelenebb volt, és a Föld tengelye sem rá mutatott: ezért akkoriban neve sem volt.

Kopernikusz forradalmi műve a heliocentrikus világképről még bőven Shakespeare születése előtt, 1543-ban megjelent. Angliában Thomas Digges publikálta először ezeket a gondolatokat. Ő Kopernikusznál is radikálisabb új képet festett, egyik művében a Nap csak egy a sok csillag között, s a csillagok sorának nincs határa a térben. Erre a szemléletre a Hamletben találhatunk is utalást:

„Ó, boldog Isten! Egy csigahéjban ellaknám, s végetlen birodalom királyának vélném magamat, csak ne volnának rossz álmaim.”
(Arany János fordítása)

Ez az idézet részben arra is példa, hogy a magyar fordításban elvész egy lényeges természettudományos információ. Ahol Arany János „végetlen birodalom”-ról ír, ott az eredeti szövegben „infinite space” szerepel, vagyis végtelen tér. A végtelen tér fogalma ma egyáltalán nem számít különlegességnek: de a Hamlet megírása idején annyira szokatlan volt, hogy ez könnyen lehet utalás a Thomas Digges által kifejtett tudományos nézetekre.

Nemrégiben érdekes dologra figyeltek fel a Cymbeline című, kicsit kevésbé ismert Shakespeare-drámában. Ennek utolsó felvonásában a színpadi utasítások így szólnak:

„Jön, mint jelenés, Sicilius Leonatus, Posthumus atyja, egy aggastyán harczias öltözetben, kezén vezet egy öreg asszonyt, feleségét, Posthumus anyját; zene előzi meg őket. Aztán, más zene után következik a két ifjú Leonatus, Posthumus testvérei, sebekkel, a mint a harczban elestek. Mindnyájan körűlveszik az alvó Posthumust.”
....
„Jupiter sason ülve dörgés és villámlás közt leszáll, kezében mennykövei; a szellemek térdre borúlnak.”
(Rákosi Jenő fordítása)

Shakespeare a Cymbaline-t 1610 végén vagy 1611 elején írhatta. Galileo Galilei újonnan elkészített távcsöve segítségével 1610 januárjában fedezte fel a Jupiter négy nagy holdját. Az utasításokat könnyű úgy értelmezni, hogy a Jupiter ezen négy holdjának mozgását szimbolizálják (Jupiter leszáll a szellemek közé, akik éppen négyen vannak). Itt is meg kell említeni, hogy az eredeti angol szövegben a „Mindnyájan körűlveszik az alvó Posthumust” magyar mondatnak „They circle Posthumus Leonatus round, as he lies sleeping” felel meg, vagyis ott egyértelmű, hogy a szellemek körben mozognak Posthumus körül.

A mai csillagászoknak minden bizonnyal nagy örömöt szerez, hogy Shakespeare − noha a drámáiból általában nehéz kiolvasni az egyes elméletekről vagy akár még erkölcsi kérdésekről alkotott saját véleményét is − az asztrológiával kapcsolatos súlyos ellenérzéseinek egyértelműen hangot adott. A Julius Caesar tragédiában Cassius egy helyen ezt mondja:

„Sorsának ember néha mestere.
Nem csillaginkban, Brutus, a hiba,
Hanem magunkban, kik megbókolunk.”
(Vörösmarty Mihály fordítása)

Ugyanezt a gondolatot jóval hosszabban fejti ki a Lear Királyban:

„GLOSTER: Ezek az utóbbi nap- s holdfogyatkozások nem jót jelentenek nekünk: ámbár a természet ezt így is, úgy is magyarázhatja, de a természetet végre is igazolják a bekövetkező események: a szeretet meghűl, a barátság meghasonlik, a városokban zendülés, viszály a falukon, palotákban árulás s a viszony felbomlik apa s fiú között. Ez az én gazfiam is e jóslat alá esik; itt a fiú az apa ellen van. A király kivetkezik természeti hajlamából, s az apa feltámad gyermeke ellen. Megettük kenyerünknek javát. Fondorság, csel, árulás, romboló zavargás kisérnek nyakra-főre sírunkba. Keresd fel ezt a gazfiút, Edmund; nem vallod kárát. Legyen rá gondod. S a nemes és hűséges Kent számkivetve! Vétke becsületesség. Különös, nagyon különös. (El.)
EDMUND: Ez a legfölségesebb bohózat a világon, hogy midőn szerencsénk beteg (mi pedig többnyire erkölcseink megzabálásából ered), balsorsunkra vetünk: napra, holdra, és a csillagokra, mintha gazemberek kényszerűségből volnánk, bolondok az ég akaratjából, semmirekellők, tolvajok, országárulók a sphaerák hatalmánál fogva, részegesek, hazugok, házasságtörők csupa megrögzött engedelmességből a planetai befolyások iránt, szóval a mi rosszban leledzünk, az mind isteni unszolásból történnék. Csodálatos kibuvási mód a kurafinak, bakkecske hajlamait a csillagokra hárítani. Atyám a sárkányjegy alatt közösködött anyámmal, s születésem a nagy medve alá esik, azért vagyok én durva és korhely. Eh! Én biz az lettem volna, a mi vagyok, hamindjárt a legszűziesebb csillag pislogott volna az ég boltozatán, mikor engem fattyúvá nemzettek.”
(Fordította: Vörösmarty Mihály)

Shakespeare műveiben a csillagászaton kívül más természettudományhoz kapcsolódó fogalmakra és jelenségekre is lehet utalást találni: például egyértelműen kiderül, hogy Shakespeare ismerte az atom szót, de sajnos csak az eredeti angol szövegből. A Romeo és Júliában Mercutio mondja a következőket:

„No nézd, a Mab királyné járt tenálad,
A tündérek bábája, oly parányi
Alakban jön, mint városi szenátor
Mutatóujján a gyűrűs agátkő.
Aprócska, kis könnyű fogatba hajt át
Az emberek orrán, mikor alusznak.”
(Fordította: Kosztolányi Dezső)

Az „Aprócska, kis könnyű fogatba hajt át” sor eredetije „Drawn with a team of little atomies”, vagyis kis atomok csoportjairól van szó. A modern kémiai atomelmélet csak a XIX. század elején született meg, így erről természetesen nem lehet szó ebben a kifejezésben. Az atomelmélet filozófiai előfutára, az atomizmus viszont már görög eredetű, Démokritoszig vezethető vissza, és a XVI. században sem volt ismeretlen.

Shakespeare műveiben gyakran esik szó gyógyszerekről, illetve gyógyászati eljárásokról. Családi kapcsolata is volt orvosokkal, legidősebb lánya 1607-ben ment férjhez John Hall stratfordi doktorhoz. Talán ezért is van, hogy Shakespeare műveiben – különösen a késeiekben – az orvosok gyakran pozitív fényben tűnnek fel. Egyébként a történészek szerencséjére Dr. Hall orvosi feljegyzései fennmaradtak az utókornak, egyik ilyen leírása a saját feleségének kezeléséről szól.

A gyógyszerekkel, illetve gyógyászati eljárásokkal szoros kapcsolatban mérgekről is gyakran lehet olvasni Shakespeare drámáiban. Ezeknél viszonylag ritkán lehet azonosítani azt, hogy milyen anyag lehetett a méreg. A Romeo és Júliában például Lőrinc barát ezekkel a szavakkal adja át Júliának a tetszhalált okozó szert:

„Fogd ez üvegcsét s hogyha ágyba fekszel,
Párolt italját idd ki hirtelen:
Álmos, hideg nedv nyargal át azonnal
Véred csatornáin: verőered
Természet-adta lüktetése megszűn:
Hő s lélegzet nem mondja már, hogy élsz,
Orcádon-szádon hamvadoz a rózsa,
Szemednek ablaka is becsukódik,
Akár halál zárná ki a verőfényt.
Minden tagod elvesztve símaságát
Görcsös-feszes lesz, hűs, mint a halálé:
S kölcsön-mezében a meredt halálnak
Fekszel te így negyvenkét óra hosszat,
Majd mint üdítő álomból fölébredsz.”
(Fordította: Kosztolányi Dezső)

Tehát a tüneteket egészen részletesen megismerjük, viszont arról nincs szó, hogy honnan származik a szer, vagy mi lehet benne. Az olvasó joggal gyanakodhat arra, hogy ilyen anyagot Shakespeare nem is ismert, csak a történet megalkotásának érdekében volt szüksége rá.

Más a helyzet viszont a Hamletben, ahol a címszereplő atyjának szelleme a következőképpen meséli el, hogyan ölte meg őt nagybátyja:

Bolondító beléndek

„… Amint kertemben alvám
– Ez volt szokásom minden délután –,
Meglopta bátyád ezt a biztos órát,
Üvegben átkos csalmatok levével,
S fülhézagomba önté e nedű
Bélpoklos csöppeit, melyek hatása
A vérnek oly halálos ellene,
Hogy gyorsan átfut, mint a kéneső,
A testbe minden ösvényt és kaput,
S mint tejbe csöppent oltó a tejet,
Megoltja, összerántja hirtelen
A híg, az ép vért: …”
(Arany János fordítása)

Itt egyértelmű a helyzet: Claudius a csalmatok levét öntötte a király fülébe és ez okozta a mérgezést. Az Arany János által csalmatoknak nevezett növény ma is ismeretes, elterjedtebb neve bolondító beléndek (Hyoscyamus niger). A mérsékelt égövi Ázsiában, az Indiai szubkontinensen, Észak-Afrikában, Európában, és ezen belül a Kárpát-medencében is terem, a burgonyafélék (Solanaceae) családjába tartozik. A jellemzően fél méter magas növény főleg parlagokon, szántókon fordul elő. Már az egyiptomiak is tudták, hogy halálos méreg, ezt a benne lévő alkaloidok okozzák, amelyeket manapság gyógyászati célokból a növény leveleiből vonnak ki. Az alkaloidok között az atropin és a hioszciamin is megtalálható, de a legfontosabb a kokainnal rokon kémiai szerkezetű szkopolamin (vagy más néven hioszcin), amely a beléndek magjaiban kivételesen nagy mennyiségben fordul elő.

A szkopolamin és a trimetilamin kémiai képlete

A szkopolamin a szervezet egy igen fontos ingerületátvivő molekulájának, az akaratlagos és az akarattól független izommozgásokban egyaránt nagy szerepet játszó acetilkolinnak a működési mechanizmusába avatkozik bele. A szkopolamin csökkenti az acetilkolin szintjét, ezért gyógyhatása az izmok túlzott aktivitásának csökkentésén, egyfajta nyugtatáson alapul; így hasmenés és hányás visszaszorítására, vagy tengeribetegség tüneteinek enyhítésére használják. A vegyület élettani hatása annyira erős, hogy belőle 15 milligramm (vagyis egy gramm kb. hetvenedrésze) már gyors halált okozhat.

A Shakespeare által leírt mérgezési mód aligha nevezhető hétköznapinak: a fül nincs átlyuggatva, így a fülbe öntött folyadék csak nehezen juthat be a szervezetbe, hogy ott mérgezést okozott. Ezért sokáig költői túlzásnak vélték ezeket a sorokat. 2002-ben azonban egy argentin orvos, Basilio Kotsias egy szakmai cikkében részletes elemezte azt, hogy a szkopolaminnak jelenlegi tudásunk szerint megvan az a képessége, hogy fülben lévő szöveteken átdiffundáljon és a véráramba kerüljön. Ilyen módon akár több milligrammnyi is bekerülhet a szervezetbe, aminek már komoly mérgező hatása lehet.

Egy kis kitérőként vegyük észre a magyar szövegben a „kéneső” szót is. Ez Arany János korában a higany neve volt; magát a higany szót csak a XIX. század elején, a nyelvújítás során alkották meg, s használata nem terjedt túlságosan gyorsan. A „kéneső” szó etimológiájából viszont az derül ki, hogy sem a kénhez, sem az esőhöz nincsen köze: magyar eleink minden bizonnyal a török ’kenesü” szót vették át.

Mandragóra

Visszatérve a szkopolaminhoz: ez az alkaloid több növényfajban is előfordul. Neve a Scopolia növénynemzetség nevéből származik, a növények pedig Giovanni Antonio Scopoli (1723-1788) olasz növénytudósról kapták latin nevüket. Ezen növények veszélyessége már ősidők óta ismeretes. A beléndeken kívül szkopolamint tartalmaz például a csattanó maszlag (Datura stramonium) és a mandragóra, amely több különböző, de egymáshoz nagyon hasonlító faj (pl. Mandragora officinarum, Mandragora turcomanica vagy Mandragora chinghaiensis) együttes neve. A mandragóra a középkorban igencsak hírhedt volt: a közhiedelem szerint a démonok birodalmába tartozott - talán a furcsa, emberekre emlékeztető alakú gyökere miatt. Ugyancsak elterjedt nézet volt, hogy a földből való kihúzáskor a növény rettenetes sikoltást hallat, amely ha nem is feltétlenül gyilkol, de legalább is az őrületbe kergeti az embert. Ezt a feltételezést még Shakespeare is megörökítette Romeo és Júlia című tragédiájában. Júlia a negyedik felvonásban azon mereng, hogy milyen lesz eszméletre térni a tetszhalál állapotából a kriptában. Ennek a pillanatnak a szörnyűségeit így képzeli el:

„ – nem eshetik meg itt, hogy
Későbben érzek fel, büdös szagok közt,
Sikolyt hallok, mitől az agy megőrül,
Mint amikor mandragórát szakítnak?”
(Kosztolányi Dezső fordítása)

A szkopolamin még nem halálos, de viszonylag nagy dózisban valóban okozhat elmezavarszerű állapotot, így ez a legenda valós megfigyeléseken alapulhat.

Shakespeare egy alkalommal, A vihar című színműben egyes emberek kellemetlen testszagát is megörökítette az utókornak. Itt az egyik szereplő, Trinculo így panaszkodik egy másikról, Calibanról:

„Mi ez itt? Ember vagy hal? Halott vagy eleven? Hal: bűzlik, mint a hal; mint a nem egészen friss szárított tőkehal. Furcsa egy hal!”
(Fábri Péter fordítása)

Az 1970-es években ismerték fel, hogy az ilyen jelenséget egy ritka genetikai rendellenesség okozza, a szagot pedig egy trimetil-amin nevű anyag. A szindróma neve így trimetilaminúria lett. Oka az, hogy génhiba miatt az ilyen emberekben nem működik megfelelően egy enzim, a 3-as számú flavintartalmú monooxigenáz (FMO3), amely az élelmiszerekben jelen lévő, vagy más anyagok elbomlásakor a szervezetben keletkező, meglehetősen kellemetlen, rothadó halra emlékeztető szagú trimetil-amint továbbalakítja úgy, hogy a benne lévő nitrogénhez egy oxigénatomot kapcsol. Az így keletkező molekula már szagtalan, a szervezetben pedig még tovább bomlik. Ha egy szervezetben nem működik megfelelően az FMO3, akkor a személy lehelete, testszaga és vizelete is a normálisnál sokkal több trimetil-amint tartalmaz, amit az emberi orr nem éppen vonzó sajtságként érzékel. Becslések szerint az emberiség akár kb. 1%-a is hordozhatja a génhibát, de a szindróma csak azoknál jelenik meg, akiknek mindkét génjük hibás, vagyis az öröklődés recesszív. A trimetilaminúriát gyógyítani nem lehet, a tünetek (és így a szag intenzitásának) enyhítéséhez kerülni kell a nagy trimetil-amin-tartalmú ételek (például hal, tojás, máj brokkoli) fogyasztását.

Szakértők időnként rámutatnak arra, hogy Shakespeare műveiben gyakoriak a fénytani jelenségekre való utalások. Noha Shakespeare kortársa volt Johannes Keplernek és Willebrord Snelliusnak, akiknek a munkássága jelentősen előrevitte az optikát, a színművekben való, általában igen egyszerű utalásokból a legkevésbé sem derül ki, hogy ismerte-e az ő gondolataikat. Az írás lezárásaként - és mintegy emlékeztetőként arra, hogy Shakeaspeare nemcsak színműveket írt - szerepeljen itt egy idézet a 62. szonettből, amelynek meglátása pszichológiai szempontból sokkal mélyebb, mint optikai oldalról:

„De ha tükröm mutatja, hogy kiszáradt
Arcomba ráncot vénség sava rág,
Egész másra tanít az önimádat,
De így csak bűn volna a butaság.”
(Szabó Lőrinc fordítása)

2016.06.29.