ScienceBits

Az Irinyi-verseny országos döntője

TUDOMÁNYOS HÉTKÖZNAPOK

Április vége az utóbbi pár évben mindig érdekes és kedves elfoglaltságot hoz számomra: az Irinyi János Országos Középiskolai Kémiaverseny III. fordulóját, vagyis a döntőt. Még 2011-ben kértek arra, hogy vegyek részt a versenybizottság munkájában. Ha jól rémlik, akkor éppen szükséghelyzet volt, mert a versenybizottság elnökének a személye váratlanul, tanév közben változott. A feleségemmel, Katával együtt írtunk egy feladatot, így magára a döntőre is meghívást kaptunk: a feladatok javításában kellett részt vennünk. A versenybizottság új elnökét még a 2008-as budapesti Nemzetközi Kémiai Diákolimpia tudományos bizottságából ismertük, minden bizonnyal ennek köszönhető a meghívás. Az idén már hatodszor vettünk részt ebben a munkában, az első három évben Miskolcon, a második háromban pedig Szegeden.

A döntő megszervezése egyébként több szempontból is jelentős kihívás. Először is gondoskodni kell mintegy 250 versenyző és 100 kísérő szállásáról és étkeztetéséről. Ezt a Magyar Kémikusok Egyesülete szervezi, amelynek csapata nemzetközi konferenciák lebonyolításában már nagyon megedződött. Emellett az Egyesületnek kulcsszerepe van a szervezéshez szükséges anyagi támogatás, tehát a szponzorok megtalálásában is. Ugyan a részt vevő diákoknak és tanároknak hozzá kell járulniuk valamelyest az ellátás költségeihez (illetve úgy képzelem, hogy ennek a fedezetét jellemzően az iskolák teremtik meg), ez nem egy nagy összeg: a diákoknak 8.500 Ft, a kísérőtanároknak pedig 12.880 Ft volt - két éjszakai szállással együtt. Sajnos nem ismerem a mai magyar közoktatási valóságot, és nem tudom, honnan szerzik vagy szerezhetik az iskolák erre a pénzt, de azt nagyon remélem, hogy nincs olyan diák, aki elnyerte a jogot a részvételre, de anyagi okokból lemarad róla.

A másik kihívás a javítás. A döntőre péntek délután érkeznek a résztvevők, az írásbeli forduló szombat délelőtt van. Délután a laborforduló következik, s mindezek eredményét szombat este nyolc órára meg kell állapítani. Ilyen gyors munka esetében azért is sokat kell tenni, hogy a hibázási lehetőségeket minimálisra szorítsuk. A javításban nagyrészt a kísérőtanárok vesznek részt, az idén majdnem ötvenen. A feladatokat a diákok eleve indigós papírra írják név feltüntetése nélkül, csak kódszámmal. Minden feladatot párhuzamosan ketten javítanak az előre elkészített útmutató alapján, ezt követően egy harmadik ember összehasonlítja a két javítást, és ha nem értenek egyet a pontszámban, akkor feloldja az ellentmondást. A kijavított dolgozatokat a versenyzőknek vagy tanáraiknak megtekinteni nem lehet, erre egész egyszerűen nem lenne idő, viszont a javítócsapathoz bármelyik kísérőtanár csatlakozhat, tehát ilyen módon közvetlen közelről meggyőződhet arról, hogy mindenki arra törekszik, hogy igazságos legyen a pontozás. Ez a folyamat évek alatt finomodott ki; nehezen tudom elképzelni, hogy sokat lehetne még fejleszteni rajta.

A verseny egyébként több különböző kategóriában zajlik attól függően, hogy ki hányadikos és milyen típusú iskolába jár. A versenybizottság az eredményeket is név nélkül látja, s így határozza meg azt, hogy az egyes kategóriákból hányan jutnak be az utolsó, szóbeli fordulóba. Miután megvan a döntés, a kódokhoz hozzákapcsolják a neveket.

A szóbeli vasárnap délelőtt van, ezt bárki meghallgathatja. Én diákként 1989-ben és 1990-ben jártam az Irinyi-versenyen, akkor még Győrben. A szóbeli igen emlékezetes: zsúfolásig telt teremben kell öt percet beszélni egy kémiai témáról, amelynek előzetes kidolgozására és átgondolására tíz-tizenöt perc van. Ha kellemes emlékeim vannak a szóbeliről, az talán azért is van, mert én annak idején mindkét alkalommal maximális pontot kaptam, amivel még a helyezésszámban is előreléptem.

Kata és én az idén is azt a feladatot javítottuk, amelyet mi küldtünk be. Már majdnem hagyomány, hogy ez az egész döntő legnehezebb feladata, s javítani sem valami könnyű, mert többnyire elkerüli a kémiai feladatokban egyébként szokásos gondolati sémákat. Ez az idén talán még karakteresebben igaz volt. Debreceni tanárkollégáimmal is beszéltünk erről az ebéd után; ők azt mondták, hogy azonnal felismerik a feladatírói stílusunkat. (Azt már nem mondták, hogy szeretik is.) Végül is az összes versenyző közül ketten oldották meg a példát hibátlanul, és még vagy öten kaptak a maximálisnál egy-két ponttal kevesebbet. Szép, vagy nem szép: én azt gondolom, egy országos versenyen kell ilyen feladatnak is lennie, hogy a legjobbaknak is legyen kihívás. Csak akkor aggasztana az általunk írt feladat nehézsége, ha a döntő résztvevői közül senkinek sem sikerülne megoldania; ilyen viszont még nem fordult elő.

Egyébként én az Irinyi-döntő hangulatát nagyon szeretem. A feladatjavításnak egész sajátos bája van, az ország legjobb kémiatanáraival csinálja együtt az ember. A versenyzők közül a tapasztalatom szerint igen kevesen érzik magukat utólag vesztesnek. A szombat esti eredményhirdetésen például tanúja voltam annak, hogy az egyik diák megtudta, hogy a tizedik helyen végzett a kategóriájában: ettől nagyon-nagyon boldognak látszott. Még egy apróság: ha Magyarország legokosabb, kémiával foglalkozó embereivel akar találkozni valaki, akkor erre az Irinyi-döntő a megfelelő hely.

2016.04.24.