ScienceBits

A 2015-ös Polányi-díjak átadása

TUDOMÁNYOS HÉTKÖZNAPOK

Március 29-én volt a Polányi Mihály-díjak átadása az Akadémia székházában a Kisteremben. A díjat két kategóriában adják ki: fődíj és ifjúsági díj. A 2009-es ifjúsági díjat a feleségem, Kata kapta meg, a 2004-eset pedig én, így otthon a vitrinben mindjárt kettő is van belőle, nem kellett messzire mennem ahhoz, hogy fényképet csináljak róluk.

A díj a kiírás szerint „a fizikai kémia területén az előző 5–10 éves időszakban elért nemzetközi jelentőségű magyar tudományos eredmény elismerésére” szolgál. Meglehetősen gyakran szokták hangsúlyozni, hogy nem életműdíj. Az ifjúsági kategóriában ez aligha lehetne máshogy, a fődíj esetében viszont jó magyar szokás szerint puszta porhintés ez a kijelentés. Elég végignézni a 2003 óta Polányi fődíjat elnyerők listáján: a díjátadás évében a legfiatalabb 51 éves volt, az átlagos életkor pedig kereken 60 év. Az égvilágon semmi baj nincs azzal, ha legalább 20-25 éves komoly pályafutás kell a díj elnyeréshez. Mi több, én a kuratórium által kialakított díjazási gyakorlatot még bölcsebbnek is tartom, mint az eredeti célokban szereplőt. Csak annyi a kifogásom, hogy a kiírás és az egyéb körítés is lehetne őszintébb, tükrözhetné jobban a valóságot.

Egy alkalommal − tavaly, vagyis 2015-ben − a kuratórium tagjainak a döntésével kapcsolatos elégedetlenségemnek elég nyomatékos hangot adtam. Azt történt ugyanis, hogy az ifjúsági díjat arra hivatkozva nem adták ki, hogy mindössze két jelölés érkezett, és így nem volt kellő verseny. Ez (csak számomra?) igen abszurd indoklás: csak a mi munkabizottságunkban fél tucatnál is több jelölt neve merült fel, és azt az egyet küldtük tovább, aki a tagok közötti szavazáson a legnagyobb támogatást kapta. Mi ez, ha nem verseny... Ezen kívül pedig sehol nincs előírva az (sem írott, sem íratlan szabályokban), hogy a kuratórium szeme előtt versenynek kell lennie. Egy méltó jelölt azért ne kapjon díjat, mert nem volt más hozzá hasonló? Ha viszont a két jelöltet nem tartották a díjra méltónak, az egyrészt elég arrogáns hozzáállás egy korhatáros ifjúsági díj esetén, másrészt az egyik jelöltről (akinek a felterjesztését én írtam alá) pontosan tudtam, hogy érdemei semmivel sem kisebbek, mint 2004-ben az enyémek voltak. Van egy kollégám, aki az idén került helyettesként a kuratóriumba; szerinte a tiltakozásom hagyott maga után nyomot: az idén már szerencsétlennek ítélte a kuratórium a tavalyi döntést.

De talán az idei díjakról is illene írni. A fődíjat volt témavezetőm, Fábián István (Debreceni Egyetem) kapta, akivel jelenleg is egy kutatócsoportban dolgozunk. Őt két munkabizottság is jelölte: a Koordinációs Kémiai és a Reakciókinetikai és Fotokémiai. A felterjesztés megírására annak idején engem kértek meg, mint a legközelebbi kollégát. A felolvasott méltatásban így aztán igen ismerős mondatok is voltak. Az ifjúsági díjat Janáky Csaba (Szegedi Tudományegyetem) kapta. Ő két éve egy Lendület kutatócsoport vezetője.

Mindkét díjazott 45 perces előadást tartott saját eredményeiről, magát a díjat pedig a Magyar Tudományos Akadémiai Kémiai Tudományok Osztályának elnöke, Joó Ferenc adta át. Debrecenből majdnem 40-en vettünk részt az eseményen, külön buszt szerveztek munkatársaim erre az alkalomra. Szegedről már sokkal csekélyebb volt a részvétel, de így is összefutottunk néhány ismerőssel. Az ilyen alkalmakban engem nem az ünnepélyesség vonz elsősorban (mi több, az inkább az ellentétes hatással van), hanem az a tény, hogy olyan kollégákkal lehet személyesen találkozni, akikkel egyébként ritkán futok össze annak ellenére is, hogy hetente akár több e-mail-üzenetet váltunk.

2016.03.29.