ScienceBits

Hogyan lettem ütődött?

TUDOMÁNYOS HÉTKÖZNAPOK

Ha egyetemi oktató az ember, rendszerint hallgatók előtt kell előadásokat tartania. A saját bőrömön tanultam meg, hogy ez időnként nem is veszélytelen foglalatosság.

A szorgalmi időszak utolsó hetében a szokásos négy előadást kellett (volna) tartanom. Mind általános kémia, kettő angolul, kettő magyarul; lényegében ugyanaz a két nyelven. December 16-án szerdán is a rutinnak megfelelően déli tizenkettőre átmentem a Debreceni Egyetem Gyógyszerésztudományi Karának előadótermébe.

Letettem a táskámat és szokás szerint le szerettem volna húzni a vetítővásznat. A kihúzást segítő zsinór vége elég magasan van ebben a teremben, a száznyolcvan centis magasságommal még egy kicsit lábujjhegyre is kell állnom ahhoz, hogy elérjem. Ez a bonyolultnak aligha nevezhető mozdulat ebben a félévben már tizennégyszer sikerült, és meg sem fordult a fejemben, hogy bármi probléma akadhat vele. December 16-án viszont fejbe vert a valóság: ahelyett, hogy a vászon kezdett volna kicsúszni a tokból, a vásznat feltekert állapotban tároló fémtok indult meg lefelé. Kiderült hát, hogy a reakcióidőm és a gravitáció egymenetes, előre meg nem hirdetett küzdelmében az utóbbi győzedelmeskedett − ha nem is teljes kiütéssel, de minimum döntő fölénnyel.

Ahhoz képest, hogy igencsak fejbe vert a zuhanó tok, nem kezdtem szédelegni. Mint az utólagos szemrevételezésnél kiderült, a vetítővászon egy kb. húsz centiméteres fém távtartóval volt a falra rögzítve, hogy megfelelően kilóghasson a tábla elé. A távtartó elég strapabíró volt, de a falhoz való rögzítése aligha lehetett mestermunka: a fémrúd egy kisebb faldarabbal együtt indult meg a Föld középpontja felé.

A Szahara című filmsorozatban Michael Palin így fogalmazta meg a filmezés első számú szabályát: nem baj, ha megsérülsz, csak fel legyen véve. Az egyetemi előadástartásra vonatkozó analóg szabály minden bizonnyal az, hogy bármi rossz történik, az csak a hallgatók előtt tölti be funkcióját. Amikor a baleset történt, már vagy tízen voltak a teremben, számukra minden bizonnyal életre szóló élmény lehetett a látvány. Ehhez képest azért még segíteni is megpróbáltak. Mondták, hogy vérzik az arcom, s egyikőjük (mindeddig az egyetlen kolumbiai hallgató, akit tanítottam) azonnal előszedett egy papírzsebkendőt , ami alkalmas volt a vérzés időleges fékezésére. A Gyógyszerésztudományi Kar Dékáni Hivatala (vagy legalább is annak egy része) ugyanazon a szinten van, ahol a terem. Ott ilyen-olyan ügyekben többször kaptam már óra előtt vagy után segítséget. Most is találtam ott egy hölgyet, akinek távirati stílusban elregéltem a kalandjaimat, s kértem tőle, hogy segítsen. Előbb rajtam, aztán meg a vásznon, ha lehet. Mintegy két perc alatt kerített egy megfelelőnek tűnő ragtapaszt. Addigra már volt időm arra, hogy a mosdóban lévő tükörben felmérjem a sebesüléseimet. Merthogy, mint kiderült, többes számot kellett használni. Szerencsére azért nem tűntek különösebben súlyosnak: a homlokomon, a bal szemem fölött egy nagyobb vérző seb, az orromon meg egy kisebb.

A terembe visszatérve elmondtam, hogy ma nincs kedvem előadást tartani, mert a vérző arcom mellett a vászon hiánya is zavarna ebben. Így hát egy ragtapasszal és egy papírzsebkendővel felvértezve elindultam visszafelé. El is játszottam a gondolattal, hogy esetleg be kellene menni a sürgősségi osztályra: egy hallgatói laborbaleset következményeként tudok ennek a létezéséről és helyéről (de ez egy másik történet). Egy másik hallgatói laborbaleset apropóján viszont azt is megtudtam egyszer, hogy baleseti sebészet nincs a klinikatelepen, csak a Kenézy Kórházban. Útközben két vietnami hallgatóval találkoztam, akik az én előadásomra tartottak volna; velük beszéltem egy fél percet, s ezután úgy döntöttem, elegendő lesz a háziorvosomat felkeresni, aki egyébként egyben a munkahelyi orvos is. A baleset pont déli tizenkettőkor történt, s annyit fejből tudok, hogy a délutáni rendelés egy órától kezdődik. Szerencsére a doktornő már fél egy után néhány perccel visszaért, és a fejemet felmérve az elsősegélynyújtást sürgős feladatnak tartotta. A nagyobbik sérülésem kapott két összehúzó gézdarabot, de a seb összevarrásának szükségessége (egyébként nem kis megkönnyebbülésemre) szóba sem került. Ragtapaszt is csak esztétikai okokból használtunk.

Visszasétáltam hát a Kémiai Épületbe, s közben néhány kollégámnak el kellett mondanom, mi történt. A fejemet ért ütés következményeként feltámadó együttérzés túlzott kifejezésének megelőzésére „A hallgatók szerint nem beszélek több hülyeséget, mint normálisan.” mondatom meggyőzőnek bizonyult.

Kettőtől egy doktori értekezés előzetes bemutatása kezdődött, oda el is mentem. Háromtól meghívóm volt a Rektori Hivatalba „Professzori kinevezések átadása” címén. Ezt igencsak furcsállottam, mert már novemberben átvettem a kinevezésemet a minisztertől Budapesten. A Debreceni Egyetem azon oktatói közé tartozom, akik nem rokonszenveznek a jelenlegi rektorral: kinevezésének a körülményei önmagában is elég okot adnának erre, de azóta egy-két emblematikus intézkedése csak tovább fokozta negatív érzéseimet. Így hát az előzetes vita remek ürügy volt arra, hogy már előre lemondjam az eseményen való részvételt. Mint rájöttem, a fejsérülésem két vadonatúj lehetőséget is megnyitott előttem:

1. A Rektori Hivatalban a távolmaradásomat indokolhatom a fejsérüléssel. Kicsit csökkentheti a magyarázat hitelét, hogy a baleset szerda délben történt, én meg e-mail-ben már hétfőn lemondtam a részvételt. Viszont ezt a tényt akár paranormális képességeim bizonyítékaként is eladhatom, így jó esélyem lenne az újonnan alapított Ayurveda Intézetben egy prekognícióval foglalkozó kutatócsoport vezetésére.
2. Mégis elmegyek az eseményre. Ez a tény a Rektori Hivatalt kellemetlenül meglepi, és én akár még botrányos viselkedést is megengedhetek magamnak, hiszen ezt később bármikor megmagyarázhatom azzal, hogy a fejemet ért ütés pillanatnyi (na jó, kicsit hosszabb...) elmezavart okozott.

Két nappal később, pénteken, kaptam egy e-mailt a Gyógyszerésztudományi Kar egyik ügyintézőjétől, amelyben megérdeklődték, hogy vagyok. A dékán nevében is elnézést kért tőlem a történtek miatt. Közben azt is megtudtam, hogy csütörtökön az egyetemi weboldalon hír jelent meg arról, hogy „a Rektori Tanácsteremben professzori talárba öltözve vették át oklevelüket a Debreceni Egyetem új egyetemi tanárai”, s ebben azt is leírták, hogy én, egy másik kollégámmal együtt majd később veszem át a kinevezést. Ebből két következtetést is le tudtam vonni. Az első az, hogy a professzori talár iránt érzett, egyszer már ezen a blogon is megírt viszolygásom ismeretében nagyon jó ötlet volt távol maradni. Az egyetemi hírekben egy csomó fénykép is megtalálható az eseményről, ezeken nem szerepelni is kitűnő érzés nekem. A második az, hogy a Gyógyszerésztudományi Kar dékánja minden bizonnyal azt hiszi (legalább is amíg ezt a bejegyzést el nem olvassa), hogy a sérülés miatt maradtam le az oklevél-átadásról.

A baleset utáni tizenegyedik napon a homlokomon lévő seb már eléggé előrehaladt a gyógyulás útján, de azért még mindig egyértelműen felismerhető volt. Vajon ez azt jelenti a magyar jog szerint, hogy a sérülés nyolc napon túl gyógyult?

Kései kiegészítés: A homlokomon lévő seb nyoma még 2016. március 7-én is egyértelműen látszott.

2015.12.16.