ScienceBits

Mi lehetett Nessus vére?

A KÉMIA TANÍTÁSA

A kémia mind az iskolákban, mind a hétköznapokban népszerűtlen tudományág. E népszerűtlenség oldásának egyik lehetséges eszköze, ha a kémiai ismereteket máshonnan származó előzményekhez kötjük. Ez az írás arra mutat be példát, hogyan lehet a szervetlen kémiát összekötni az irodalomban tanultakkal.

Arany János nevezetes, Epilógus című versében olvasható a következő versszak:

„Bárha engem titkos métely
Fölemészt: az örök kétely;
S pályám bére
Égető, mint Nessus vére.”

Kevésbé közismert, vagy legalább is ritkábban szerepel a középiskolai tananyagban Shakespeare Antonius és Kleopátra című színműve. Ebben a IV. felvonás X. jelenetében Antonius a következőket mondja (Szász Károly fordítása):

„Jó, hogy elmenél,
Ha jó, hogy élj! Jobb volna, hogy dühöm
Szaggasson össze; egy halállal így
Sok volna megkimélve. – Hé! Eros! –
– A Nessus ünge rajtam. Hercules,
Nagy ősöm, öntsd belém egész dühöd”

Arany János tehát Nessus végének égető tulajdonságairól, Shakespeare pedig Nessus ingének kellemetlen minden bizonnyal kellemetlen viseletéről ír. A két nagy költő nem egy időben és nem azonos helyen élt, de mindkettőjük számára a klasszikus műveltség része volt a görög mitológia alapos ismerete. Manapság ez már nem jellemző, az irodalomtankönyvek pedig viszonylag ritkán magyarázzák el, ki is volt az a Nessus és mitől volt égető a vére és kellemetlen az inge.

Szerencsére egy görög műben részletes magyarázatot találunk. Szophoklész kevés fennmaradt munkájának egyike a Trakhiszi nők című színdarab. Ez Heraklész (római mitológiában Herkules) haláláról szól, amelyet felesége, Déianeira okozott, ha nem is éppen szándékosan. Nessus (a görögösebb Nesszosz átírással is előfordul) egy kentaur volt, vagyis félig ló, félig ember. Egyfajta révészként dolgozott: az Eunosz folyón pénzért vitte át az ott átkelni szándékozókat. Heraklész és Déianeira első közös útja során átkeltek ezen a folyón. A kentaur a nőt „illetlen kézzel illette”, amiért bosszúból Héraklész a lernai sárkány mérgező vérébe mártott nyíllal megölte a kentaurt. A haldokló Nessus utolsó szavait Déianeirához intézte (második jelenet, Kardos László fordítása):

„Ha te most fölfogod megalvadt véremet
Gyilkos sebemből, ott ahol a lernai
Sárkány setét nedvébe mártott nyílhegy ért:
Varázserővel őrzi Héraklész szívét
E vér, hogy bármely nőre vessen is szemet,
Ne leljen benne, mint tebenned, több gyönyört.”

A kentaur megérzése helyesnek bizonyult, valóban eljött az idő, amikor Déianeira (egyébként nem is indokolatlanul) elkezdett kételkedni Héraklész férji hűségében. Hogy ekkor mi történt, azt a színdarab hosszabb részlete meséli el (harmadik jelenet):

„Abból, amit a kentaur mondott, amikor
A fájdalmas nyíl átverte oldalát,
Mit se feledtem - úgy emlékszem arra, mint
Ha ércbe vésték volna minden egy szavát.
Nos, így rendelkezett és így tettem én:
A bűvös szert ne érje napfény és a tűz
Ne férjen hozzá, védett zúgba rejtsem el,
Mindaddig, míg a friss kenésre sor kerül.
Meg is fogadtam. S most, hogy rákerült a sor,
Juhnyájamból szerezve jó gyapjúcsomót,
A szert a házban titkon feldörzsöltem és
A köntöst összehajtva, mint tudjátok is,
Hogy nap ne érje, ládikába zártam el.
De szó azt el nem mondja, ember-ész soha
Nem éri föl, mit visszatérve láttam ott.
A gyapjukócot én a dörzsölés után
Eldobtam, és véletlenül épp úgy esett,
Hogy nap sütött rá; ott a gyapju áthevült
És semmivé lett; elporlott a padlaton;
Akár fűrészpor szitál le, amikor
Gerendát fűrészelnek szét az emberek.
Ilyesmi lepte ott a földet; és ahol
Hevert, nyüzsögve szállott föl a búborék
Mint hogyha ősszel földre loccsan sűrü must,
Mely Bakkhosz isten kéklő fürtjein fakadt.”

Az események sorában már nem lehet megakadályozni, hogy Héraklész felvegye a vérrel átitatott inget, ami így égető lesz. Balog János és Schiller Róbert magyar kutatók hívták fel arra a figyelmet, hogy az idézett sorok egy ténylegesen megfigyelt jelenség leírását ismertethetik: ez a gyapjú és Nessus vére közötti kémiai reakció lehet. Igazából erre a leírásra sem a drámai cselekmény, sem a mitológiai információszerzés szempontjából nincsen szükség. Az idézett sorok viszont meglehetősen élethűnek és élményszerűnek tűnnek. Ezért a magyar tudósok olyan anyag keresésére indultak, amelynek a tulajdonságai a következők:

1. Az ókori görögök (legalább is Szophoklész korában) ismerhették
   
2. Állagában is színében az alvadt vagy alvadó félben lévő vérre emlékeztet
   
3. Sötétben hosszabb ideig tárolható
   
4. A görögországi napsütés hatására eléggé felmelegszik ahhoz, hogy benne a gyapjú meggyulladjon

A keresés nem is volt sikertelen. Kezdjük a gondolatmenetet azzal, hogy a kentaurok Görögország Magneszia nevű részéből származtak. Magneszia előbb a magnézium-oxidnak majd ezen keresztül a magnézium elemnek is a névadója, s egyéb ásványairól is nevezetes volt. Az 1. ábra Görögország térképet mutatja be, rajta Magneszia elhelyezkedésével.

A nevezetes magnesziai ásványok között a barnakő, mai ásványtani nevén piroluzit, vagyis a mangán-dioxid (MnO₂) is szerepelt. Ezt az anyagot az ősidőktől ismert salétrommal (KNO₃) együtt melegítve a reakciókörülményektől függően kálium-permanganát is előállítható. A kémiai reakció egyszerűsített egyenlete a következő:

MnO₂ + KNO₃ → KMnO₄ + NO

A reakció végbemeneteléhez szükséges hőmérsékletet fa vagy faszén égetésével könnyen el lehet érni.

Talán meglepő, de több jel is utal arra, hogy a tömény kénsav már az ókorban is ismeretes volt, legalább is néhány kiválasztott számára. A tömény kénsavat ugyanis néhány szulfátion-tartalmú ásvány melegítésével elő lehet állítani. Ilyen lehetőség például a zöld vitriol néven ismert, természetben megtalálható ásvány, vagyis a kristályvizes vas(II)-szulfát melegítése, amelynek egyszerűsített kémiai egyenlete a következő:

2FeSO₄.7H₂O → Fe₂O₃ + H₂SO₄ + 13H₂O + SO₂

Manapság természetesen nem így készítenek kénsavat, hanem kén égetése vagy szulfidásványok pörkölése után a keletkező kén-dioxid katalitikus oxidációjával. A vas(II)-szulfátból kiinduló eljárást egyébként Jules Verne is részletesen leírja Rejtelmes sziget című regényében, amikor a hajótöröttek kénsavat készítenek (első rész, 17. fejezet, Majtényi Zoltán fordítása): „Cyrus Smithnek már csak egyetlen műveletet kellett végrehajtania, hogy kénsavhoz jusson: zárt edényben hevítenie a vas-szulfát kristályokat; ennek az úgynevezett „kalcinációnak” az eredményeképp kénsavgőz keletkezik, és annak lecsapásával végül is: folyékony kénsav. Ehhez a művelethez kellettek a tűzálló edények, amelyekbe beleszórták a kristályokat; a kemencébe pedig begyújtottak, hogy annak hőjével párolják le a kénsavat. Az eljárás tökéletesen sikerült, és május 20-án, tizenkét nappal az egész munka megkezdése után a mérnök hozzájutott ahhoz a hatékony vegyszerhez, amelyet annyi módon kívánt fölhasználni a jövőben.”

Visszatérve a Nessus véréről szóló leíráshoz: ha tömény kénsavat és kálium-permanganátot különböző arányokban összekeverünk, igen erős oxidálószerhez jutunk. Ezt a szervetlen kémiai tankönyvek a mangán-heptoxid ismertetésekor szokták megemlíteni, s a robbanásveszélyről is rendszeresen megemlékeznek. A keverék sűrűn folyik, vérvörös színe van, a gyapjú benne már viszonylag alacsony hőmérsékleten is meggyullad, s a reakciót buborékképződés is kíséri. Balog János és Schiller Róbert mindezt több különböző arányú keveréknél igazolták, eredményeiket mutatja be az 1. táblázat.

* a gyapjú lángra lobbant

FIGYELEM! A KÍSÉRLET MEGISMÉTLÉSE KÖZÉPISKOLAI LABORATÓRIUMOKBAN NEM BIZTONSÁGOS.

Habár nem valószínű, hogy kentaurok léteztek a mítoszokon kívül is, s még kevésbé valószínű, hogy bármely élőlény vére kénsav és kálium-permanganát elegye legyen, a Szophoklész drámájában leírtak nagyon is alapulhattak a valóságban megfigyelt jelenségeken.

2011.09.03.